Zasavica egy mindössze harminchárom kilométer hosszú folyócska, amelynek gyakorlatilag nincs eleje, sem vége. A Drinából táplálkozik, mégis a Száva nevét viseli, mert a Száva mentén húzódik a mácsvai Mitrovica közelében. Zasavica tizenhárom éve természeti rezervátum. Ezúttal nem szépségeiről szólunk, hanem arról, hogy itt lehet megkóstolni a világ legdrágább sajtját.
– Mi köze egy rezervátumnak a sajthoz? – kérdezem Slobodan Simićtől, a rezervátum igazgatójától?
– Mivel a rezervátum kiváló hely különböző jószágok tartására is, többek között létesítettünk egy szamárfarmot, amelyen kimondottan kancákat tartunk. A franciák ismertek arról, hogy a szamártejből különböző piperekészítményeket gyártanak, az olaszok a szamárhúsból készült termékeikkel tudnak dicsekedni, mi pedig mindkettővel, sőt a világon elsőként a szamártejből sajtot is készítettünk. A világ legdrágább sajtját.
– Mennyibe kerül?
– Egy kilogramm ezer euró.
– Ki tudja ezt megfizetni?
– Vannak emberek, akik megtehetik.
– Miért ilyen drága a szamártejből készült sajt?
– Huszonöt liter tej kell egy kilogramm sajt elkészítéséhez. Egy liter tej ára pedig negyven euró. A szamártejről tudni kell, hogy szinte azonos az anyatejjel. De nem ezért drága, hanem azért, mert egy-egy szamártól csak kevés tejet kapunk. Két év alatt legfeljebb harminc litert. Mert a szamár, miután világra hozza a csacsiját, két hónapig szoptatja. Ekkor a tejét nem vehetjük el tőle. A következő négy hónapon át ritkán szopik, és le tudjuk fejni. Később, a következő ellésig – ami több mint egy év múlva történik – a kancának nincs teje. Gyakorlatilag két év kell ahhoz, hogy egy kilogramm sajtot kapjunk.
– Hány szamárkancájuk van?
– Jelenleg száznyolc. De a tejből nemcsak sajtot gyártunk, hanem szappant, arckrémet és likőrt is. A húsból pedig kolbászt és szalámit, amit ma mutatunk be először.
A ma az elmúlt hét szombatját jelenti, ugyanis ezen a napon volt a zasavicai szamárfesztivál, amelyen szamárpaprikás-főző versenyt is rendeztek. Tizenöt csapatot hívtak meg e rendezvényre, közülük a muzslai Amatőr Szakácsok és Hagyományápolók tagjait és a bajsai mesterszakácsokat.
Gregus József, Kamph Zoltán és Vladimir Vujović Muzsláról érkeztek.
– Számtalan főzőversenyt megnyertünk már, csak tavaly tizenháromszor voltunk a legjobbak, tizenháromszor második és tizennyolcszor harmadik helyezettek. Szamárhúsból még soha sem készítettem paprikást. Szigorúak a szabályok. Két kilogramm húst kaptunk, egy kilogramm hagymát, sót és paprikát, valamint kevés vörösbort. A hagymát mangalica zsírján pirítottuk, majd ahogy kell, hozzáadtuk a húst, felöntöttük vízzel, megfűszereztük...
– A húst előbb meg kellett volna párolni, vagy pácba tenni, hogy megpuhuljon, mert így túl sokat kell főzni, hogy megpuhuljon.
Ezt már Kucserka Sándor mondja, a bajsai csapatból. Itt Janko Lažanski a szakács, a csapat vezetője pedig dr. Tóth Isaszegi Sándor.
– Szamárhúsból még soha sem főztem paprikást. Most két bográcsban is rotyog. Az egyiket a versenyre készítjük, a másikat pedig saját kedvtelésünkre, a saját szájunk íze szerint, szlovákosan – vallja be Janko Lažanski, és hozzáteszi, hogy a zsűrit legszívesebben a második bográcsban készülő paprikással kínálná meg.
Ismerősként köszöntöttem Nenad Bermet Aleks Ratkovićot is, az újvidéki Alex borpince tulajdonosát, aki ugyan nemigen forgatta a fakanalat, a főzést barátjára, tévés kollégánkra, Vojislav Radaković – Sremacra, a paprikásfőzés mesterére bízta. Ő inkább a látogatókat szórakoztatta. Népviseletével felkeltette mindenki figyelmét. Hasonlóképpen a csapat harmadik tagja is, Slavica Popović Knežević, aki két férfitársát utánozva férfikalapban díszelgett.
– Vidám társaság vagyunk – mosolyog hatalmas bajsza alól Nenad –, és abban bízok, hogy elsők leszünk.
Pechje volt.
Valóban elsők lettek.
És nagyon meglepődtem volna, ha a bajsai és a muzslai magyarok helyezés nélkül tértek volna haza erről a versenyről, ha paprikásfőzésben megelőzte volna őket valaki a déli vidékekről.
Az első szamárpaprikás-főző verseny második helyezettje Bajsa, harmadik helyezettje pedig Muzsla lett.
Kóstoltam főztjüket. Mind kiváló volt.
De kóstoltam a szamártejet is, amelyet kis pálinkáspohárban mértek. Nagyon kellemes, édeskés ital. És kóstoltam a szamárhúsból készül kolbászt is, melynek egyharmada mangalicahús, ugyanis ha tiszta szamárhúsból gyártanák, túl kemény volna. A sajtot nem kóstoltam. Azt egy cigarettásdoboz nagyságú faszelencében árulták. Két és fél grammot kétezer-ötszáz dinárért.
Szappant sem vettem. Ötszáz dinárba került egy. A négyezer dináros tejre sem futotta bugyellárisomból. És a páromnak is le kellett mondania a kétezer dináros nappali és kétezer dináros éjjeli krémről. Mint nekem az ezer dináros likőrről, ami még talán nem is volna drága, ha literes üvegben került volna a pultra, hiszen szamártejből készült. Az üvegecske azonban csupán két deciliteresre nőtt.
A kolbászból vettem száz grammnyit, kétszáz dinárt fizettem érte. A szalámi kilogrammja háromezer dinár volt.
Amikor megérkeztem a rendezvényre, az igazgatótól azt kérdeztem, hogy ki veszi meg ilyen borsos áron a szamárhúsból készült termékeket? Ő azt válaszolta, hogy egyesek megtehetik. Igen, megtehetik, legalábbis ezt láttam. És nem külföldiek voltak. Sem a bajsai és a muzslai főzőbajnokok, sem Nenad haverom nem engedhette meg magának ezt az élvezetet. Jómagam sem. A százgrammnyi kolbászt kivéve.
Ám ha a Magyar Szó olvasói között vannak mélyebb zsebű vállalkozók, vagy netán olyan valaki, aki a lottó főnyereményét a magáénak mondhatja, az bármelyik nap ellátogathat Zasavicára, ahol nemcsak egy gyönyörű napot tölthet kedveseivel, hanem a riportban említett valamennyi terméket meg is vásárolhatja.
A muzslaiaké a bronz
Borsos ára ellenére sokan vettek a szamárkolbászból és -szalámiból
Egy pillantás a lelátóról
A vendégek szórakoztatására szolgált a kanca és csacsija
Zasavica gyönyörű kirándulóhely
A szamárlikőr is kelendő volt
Íme az árjegyzék
