Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – tartja a közmondás. Tegnap reggel, de a későbbi órákban is nagyon sok jó embert láttam az utcán. Idős, középkorú, fiatal férfiakat. Mindannyian egy-egy virágszálat dédelgettek a kezükben, csúnya celofánpapírba csomagolt szegfűt, rózsát… Reggel még a nap is sütött, és a szél sem fújt.
Nem kellett a virágot a kabát alatt, a széltől, esőtől óva vinni rendeltetési helyére. Büszkén tüntethettek vele végig az utcán.
Egészen hazáig, ahol a jó emberre vár egy mosolygó élettárs, vagy a munkahelyig, ahol a munkatársnő örömét hivatott kiváltani a virágszál, vagy esetleg egy eldugott vendéglő eldugott zugában várakozó szeretőig…
Tegnap az utca tele volt jó emberekkel.
Lehet, hogy még ma is látni fogunk egyet-kettőt. Megkésve, kissé dülöngélve, vagy arcukon bűntudattal botorkálva. Ők is jó emberek, mert szeretik a virágot. És valamennyien jó emberek, mert szeretik kedvesüket, élettársukat, kedvelik a nők mosolyát, és a haragját is. Kedvelik őket minden rigolyájukkal együtt. Csak hát ezt a szeretetet nem tudják mindennap kimutatni. Képtelenek rá.
Ezen a napon a virág ehhez szolgál mankóul. (Fotó: Dávid Csilla)
