Tüntetésektől hangos ismét az egyiptomi főváros. A Hoszni Mubarak elnök elleni 2011-es lázadás fontos állomásaként ismertté vált Tahrír téren április közepe óta egymást érik a demonstrációk. A rendőrség és a hadsereg elszántan próbálja megfékezni a tömeget, amely Abdel Fattah el-Szíszi elnök legutóbbi döntése ellen tiltakozik.
A jelekből ítélve egyre elszántabban, hiszen az előző államfő, Mohamed Murszi 2013-as bukásával végződött tüntetések óta nem voltak ilyen heves utcai megmozdulások Kairóban. A hatalmas felháborodást ezúttal az váltotta ki, hogy al-Sziszi kezdeményezésére a kormány – a lakosság által egyiptominak tartott – területeket engedne át Szaúd-Arábiának.
Az Akabai-öböl bejáratánál (a Vörös-tengerben) található Tiran és Szanafir lakatlan szigetről van szó. Ha a parlament is rábólint a tervre, a stratégiailag fontos területek visszakerülhetnek az eredeti tulajdonoshoz. Szanafir és Tiran ugyanis 1950-ig Szaúd-Arábiához tartozott. Kairó csupán azóta „gyámkodik” felettük. Rijád állítólag azért helyezte egyiptomi protektorátus alá a szigeteket, mert nem tudta őket megvédeni Izraeltől.
Erre Kairó sem volt képes. Izrael két háborúban (1956-ban és 1967-ben) is megszállta mindkét szigetet, és csak – szigorú feltételekkel – 1978 után adta át Egyiptomnak. A kairói vezetés már akkor sem titkolta, hogy Szanafir és Tiran hivatalosan Szaúd-Arábiát illeti. A Mubarak-rezsim idején meg is kezdődtek a tárgyalások visszaadásukról. Erre azonban csak a közeljövőben kerülhet sor.
Sem a gesztus, sem az időpont nem véletlen. Az arab világ legnépesebb országa (Egyiptom) és egyik legbefolyásosabb hatalma (Szaúd-Arábia) több okból döntött így. A 2011 óta komoly gazdasági nehézségekkel és pénzhiánnyal küszködő Egyiptom a „cserétől” jelentős segítséget és támogatást vár gazdag keleti szomszédjától.
Bár a kőolaj alacsony világpiaci ára miatt az utóbbi időben Rijádnak is megcsappantak a bevételei, maga Szalman ibn Abdul-Aziz al-Szaúd király ígért több tízmilliárd dollár értékű befektetéseket és hiteleket Kairónak. A szaúdi uralkodó áprilisi egyiptomi látogatásakor a Vörös-tenger felett átívelő, s a két országot, illetve Afrikát és Ázsiát összekötő híd építését is bejelentették.
A pénz mellett az egyiptomi politikai elit számára fontossá vált a tavaly megromlott államközi viszony rendezése is. Szalman trónra lépése, vagyis 2015 eleje óta ugyanis több nézeteltérés merült fel a két ország között.
Rijád rossz néven vette, hogy Kairó kihátrált a szaúdiak vezette jemeni hadjáratból, amely az Irán támogatta húszi lázadók ellen irányul. El-Szísziéket pedig az bosszantotta fel, hogy Szalmán király egyre megengedőbb azzal a Muszlim Testvériséggel szemben, amelyet Egyiptomban három éve betiltottak, és terrorista szervezetté nyilvánítottak.
Szíria miatt is összekülönböztek, mivel Kairó – Rijáddal ellentétben – már nem tartja fontosnak Bassár el-Aszad elnök menesztését. Ráadásul Egyiptom támogatta az oroszok szíriai katonai intervencióját is, miközben a térség jó néhány arab országa – szaúdi vezénylettel – elítélte Moszkvát. A Perzsa (Arab)-öböl menti monarchiák, beleértve Szaúd-Arábiát is, talán épp azt nehezményezik a leginkább (több nyugati kormánnyal együtt), hogy Kairó évek óta próbál szövetkezni Oroszországgal.
Mindez arra utal, hogy az Egyiptom iránt „hirtelen” támadt szaúdi érdeklődés mögött elsősorban nem gazdasági érdekek húzódnak meg, hanem inkább geopolitikai megfontolások.
Rijád alighanem arra számít, hogy az Egyesült Államok (az eddiginél jóval) kisebb szerepet vállal a jövőben a Közel-Keleten. Ennek következtében viszont megnőhet a szankcióktól mentesített Irán szerepe a térségben. Azé az országé, amelyet Szaúd-Arábiában ősellenségként kezelnek, és a várható változások miatt egyre elszántabban készülnek ellensúlyozására.
A rijádi királyi udvar attól tart, hogy a szaúdi–iráni ellentét kiéleződése esetén Teherán lezárja a Hormúzi-szorost. Ha ezt megtenné, megbénulna a szaúdi (kőolaj) export, és az import is nehézkessé válna. Szaúd-Arábia ezért immár az Egyiptom felé eső (nyugati) partvidékének fejlesztésére összpontosít. A munkálatok Szalmán színre lépésével felgyorsultak.
A változást a térség szintén fontos hatalmának számító Izraelben is érdeklődve figyelik. Az ottani kormány nem emelt kifogást a szigetek tervezett visszaadása ellen, és ez arra utal, hogy mind Egyiptommal, mind Szaúd-Arábiával már előre tisztázhatta a feltételeket. Ezek közül talán legfontosabb az, hogy Szanafir és Tiran fegyvermentes marad, és nemzetközi katonai ellenőrök tartanak felügyeletet.
A fő gondot és a legnagyobb fejtörést jelenleg az egyiptomi lakosság okozza, legalábbis erre utalnak a kairói tüntetések. Sok helybeli Egyiptom részének tartja a szigeteket, s ellenzi a visszaadásukat, miként Rijád befolyásának erősödését is. Szerintük az ügyletből a többi szomszédos állam arra következtethet, hogy Egyiptom integritása és szuverenitása fabatkát sem ér, sőt bizonyos területei meg is vásárolhatók.
Az indulatok ezért sehogy sem akarnak lecsillapodni, és ennek akár az lehet a következménye, hogy el-Szíszi elveszíti támogatóinak egy részét. Ha azonban az elnök terve beválik, s felvirágzik a gazdaság, Egyiptom akár vissza is szerezheti korábbi kulcspozícióját az arab világban.
