Moszkva ismét ideges. Bosszantják a NATO rakétaelhárító komplexumának európai elemei. Ezek egyike a minap kezdte meg működését a dél-romániai Deveselu légitámaszponton, a másik kialakítása pedig épphogy megkezdődött Lengyelországban. A rakétapajzs ottani elemeinek hadrendbe állítása 2017-ben esedékes.
Léphaft Pál karikatúrája
A Washington kezdeményezésére épülő hálózat a Kelet felől érkező rakétatámadásokat hivatott elhárítani földi és tengeri telepítésű eszközök segítségével. Romániai és lengyelországi földi elemei azokkal a latorállamokkal és terrorszervezetekkel szemben nyújtanának védelmet, amelyek képesek (lehetnek) kis és közepes hatótávolságú rakétákat kilőni Európára és az Egyesült Államokra.
A Kreml nem hiszi el a hivatalos nyugati magyarázatot, és kezdettől fogva bírálja, elutasítja a rendszert. Szerinte az egész egy rafinált stratégia része, amelynek célja az Oroszország ellen irányuló amerikai atomtámadásra adandó válaszcsapás elhárítása.
A múlt héten Vlagyimir Putyin orosz elnök ellenlépéseket helyezett kilátásba. A lengyelekre és a románokra pedig azzal ijesztett rá, hogy hazájuk a Vörös Hadsereg célkeresztjébe került.
Bukarest és Varsó gyorsan igyekezett megnyugtatni Putyint, hogy a rakétapajzs védelmi jellegű, nem veszélyezteti mások biztonságát, és nem irányul egyetlen állam ellen sem. A román kormány úgy véli, hogy épp a Moszkva által beígért válaszlépések fenyegetik a régió biztonságát, s gerjesztik a feszültséget.
Az orosz vezetés már jó ideje gyanúsan méregeti a NATO-t. Talán nem alaptalanul, a szövetség ugyanis igyekszik megerősíteni sorait az ókontinensen. Erre azonban csak azután szánta rá magát, hogy Oroszország 2014-ben bekebelezte a Krím félszigetet, majd utána a Kelet-Ukrajnában háborút kirobbantó (helyi orosz) szakadárok oldalára állt.
Moszkva terjeszkedésként értelmezi a NATO lépéseit, s emiatt időnként ellenintézkedéseket tesz. Ezeknek a váratlan, gyakori és nagyszabású – időnként ellenséges, így például lengyelországi területek elleni atomcsapást is szimuláló – katonai gyakorlatok ugyanúgy részei, mint az ütőképesebb (nukleáris) haderő kiépítése.
A NATO európai mozgolódásával egy időben megváltoztatta a kontinensre kidolgozott felvonulási terveit is. Több csapatot vezényelt Európa egyre riadtabb keleti részébe, de azzal védekezik, hogy még így sem szegte meg a Moszkvával 1997-ben kötött egyezményt, mely szerint nem telepít bevethető katonai alakulatokat az orosz határ közelébe.
A Kreml mindazonáltal veszélyes fenyegetésnek tartja a NATO közeledését a nyugati orosz határhoz. A másik oldal azonban azt állítja, szó sincs Oroszország katonai fenyegetéséről, csupán a szövetségesek megnyugtatása végett erősíti jelenlétét, és szervez – mind gyakrabban – hadgyakorlatokat Kelet-Európában. A NATO azt is nyomatékosította, hogy nem létesít állandó katonai támaszpontokat a kontinensnek ebben a részében, ahol a tagországok jó része veszélyeztetve érzi magát az oroszok ukrajnai expanziója miatt.
Az üzengetés, a diplomáciai pengeváltások és a fegyvercsörtetés a régi időket idézik. Új hidegháborúról azonban szó sincs, jelentős konfliktusról, veszélyes kihívásról annál inkább.
A két tábor közti frontvonal már jól látszik: a Baltikumtól indulva áthalad egész Kelet-Európán, a Balkánon és Törökországon, majd Szíriában megszakad. Az is nyilvánvaló, hogy Lengyelország és Románia immár katonai ütközőállamokká váltak.
Úgy tűnik, hogy Oroszország kommunikációja ebben az ügyben nem elég egyértelmű, és nem is eléggé visszafogott, ami csak fokozza a túloldal félelmét és ijedelmét. Különösen a balti államokban és Lengyelországban. Ezek az országok már-már orosz agressziótól tartanak. Közben a szembenállók egymásra mutogatnak, s azzal érvelnek, hogy a másik miatt kényszerülnek védelmi intézkedésekre. A NATO elsősorban azért tartja fontosnak Kelet-Európa és a Baltikum megerősítését, felfegyverzését, mert úgy látja, a Krím megszerzése, majd az ukrajnai orosz szakadár területeken „kialakult” háborús helyzet után Moszkva mindenre képes a térségbeli hatalmi pozícióinak megszilárdítása érdekében.
A nyugati szövetség már hozzákezdett keleti szárnyának megerősítéséhez. Növelte a parancsnoki központjait, rotációs alapon egységeket (négy zászlóaljat) telepít a balti térségbe és Lengyelországba. Az USA pedig 2017 elején jól felszerelt páncélos dandárt irányít időlegesen Kelet-Európába, ahol ötezer katonája, valamint ötszáz tankja és páncélozott harcjárműve gyakorlatozik majd felváltva hét országban.
Az indoklás szerint így kívánja megnyugtatni az „agresszív Oroszország” miatt aggódó szövetségeseit. Moszkva viszont állítja: senkit nem fenyeget, s a NATO csupán ürügyet keres arra, hogy közelebb vihesse katonáit az orosz határhoz.
Minden arra utal, hogy a hidegháború vége óta a legnagyobb erőátcsoportosítás zajlik mindkét oldalon. A NATO ugyan az európai biztonsági status quo tartós felborulását látja az ukrán válságban, de (jelenleg) vélhetően nem számol komolyan azzal, hogy összeütközésre kerülhet sor az oroszokkal. Úgy tűnik, inkább elrettentésnek szánja mindazt, amit Kelet-Európában folytat.
