A legjobb pezsgővel koccinthat januárban pártelnöki kinevezésének ötödik évfordulóján Marine Le Pen. Minden adott a jó hangulathoz és az ünnepléshez. Pártja, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) 2011 eleje óta ugyanis látványos sikereket ért el az irányítása alatt. Csak az utóbbi másfél évben három választást nyert zsinórban.
Tavaly tavasszal az önkormányzati és az európai parlamenti választásokon gyűjtötte be a babérokat, az idén pedig a 13 régió irányításáért vívott politikai csatában triumfált. Ha a regionális választások múlt vasárnapi első fordulójában jegyzett bravúrját a december 13-ai (ezüstvasárnapi) döntő végszavazáson is megismétli, akár a fél országra ráteheti a kezét. Akkor viszont már aranyesőben ünnepelhet.
A teljes irányítást ugyan nem veheti át, mivel a régiók a központosított Franciaországban nem játszanak kiemelkedő szerepet a politikai élet irányításában. A körvonalazódó siker jelentősége azonban nem becsülhető le, hiszen az idegen- (főként muszlim és cigány), bevándorlás- és EU-ellenes, illetve nacionalista FN rendkívül megerősödött. Ezenkívül már legalább két éve a legnépszerűbb párt az országban.
A 2014-es helyhatósági választásokon elért példátlan eredményei óta egyre többen bíznak abban, hogy Marine menti meg Franciaországot a végpusztulástól. Bár sokan ennek épp a fordítottját gondolják (vagyis azt, hogy politikájával súlyos károkat okozhat hazájának és a demokráciának), az ünnepelt annyit azért szerénytelenül elmondhat magáról: alig fél évtized alatt Európa egyik legsikeresebb szélsőjobboldali pártelnökévé vált. (Ebben Moszkva állítólag pénzzel is segítette.)
Népszerűsége a fellegekben. Persze nem mindenki kedveli. Sőt.
A hasonló beállítottságú uniós vezetőtársai azonban szinte mindenütt irigylik, és igyekeznek példát venni róla. Sikerének titkát fürkészik, módszereit másolgatják, hogy ők is hasonló magasságokba emelkedhessenek.
Külföldi követői elég eredményesen utánozzák, illetve használják ki a – válságok és gazdasági-szociális problémák miatt – környezetükben tapasztalható választói elégedetlenséget, kiábrándultságot, tájékozatlanságot és nyugtalanságot.
A szélsőségesek, populisták, demagógok és hasonszőrűek egyre erősebbek mind Nyugat-, mind Kelet-Európában. Előretörésük és rivaldafénybe kerülésük (nem egy helyen immár kormányzati főszereplőként is) egyre nagyobb gondot okoz a már-már alapjaiban megrengetett Európai Unióban, amelyet 2008 óta súlyos válságok kínoznak.
Először az Egyesült Államokból „rátolt” pénzügyi (majd az abból fakadó gazdasági, szociális és egyéb) válság kezdte fojtogatni. A hatalmas próbatétel azonban még nem ért véget. Görögország talán ennek a folyamatnak a legkirívóbb bizonyítéka. Igaz, a spanyol, az ír, a portugál példák azt bizonyítják, hogy eredményeket is sikerült elérni. Főként a Berlinből következetesen támogatott takarékossági, megszorítási politikának köszönhetően.
Közben azonban egyéb bajok is jelentkeztek: az ukrán válság, majd az idén a migrációs és menekülthullám. Az ukrán probléma ugyanakkor egyértelművé tette az Unió túlterjeszkedésének veszélyeit.
Például rámutatott arra, hogy 2004-től felkészületlen és alkalmatlan országok sokaságát fogadta soraiba, ezzel pedig az addig elért eredményeit is veszélybe sodorta. Ukrajna ugyan nem került be a közösségbe, de Moszkva haragját részben a Brüsszel bátorítására felerősödött uniós közeledésével és a Washington által kezdeményezett NATO-barátkozásával vívta ki maga ellen.
Az egyre nagyobb bizonytalanság és elégedetlenség közepette egy (élet)veszélyes játék is felütötte a fejét. Sokan LEGO építőkockaként kezdték el kezelni az EU-t. Azt gondolva, hogy a törvényekkel, írott és íratlan szabályokkal működtetett rendszert kockázgatással is megváltoztathatják, saját igényeiknek megfelelően.
Előbb a brit konzervatívok jelentették be, hogy 2017 végéig referendumot tartanak az uniós tagságról. Nem sokkal utánuk napjaink európai politikai sztárja, a 47 éves, kétszer elvált, három gyereket nevelő Marine Le Pen is hasonló ötlettel állt elő. Sőt, pártja egyéb kérdésekről is szavaztatna a néppel, így Schengen jövőjéről vagy arról, hogy Franciaország maradjon-e a NATO-ban.
A brit konzervatívok idei sikere, s David Cameron kormányfő májusi újraválasztása a francia szélsőjobboldalt is fellelkesítette. Olyannyira, hogy azonnal felturbózták EU-ellenes üzeneteiket. Marine sebtében meg is ígérte, hogy pártja a 2017-es elnökválasztási kampány központi témájává emeli hazája EU-tagságát.
A fenyegetés nem alaptalan. Az utóbbi két évben az FN előretört, és ehhez Marine jelentősen hozzájárult. Új lendületet adott a radikálisoknak.
A szélsőjobboldali-nacionalista jelszavak azonban nem csak Franciaországban vonzanak egyre nagyobb tömegeket. A populizmus szelleme egyre több helyen kísért.
Bár sokféle formában jelentkezik, s a köré tömörülők is különböző pártneveken hirdetik az igazukat, a (szélső)jobboldali demagógok, populisták, nacionalisták, idegengyűlölők és euroszkeptikusok egyre hangosabbak, erősebbek és dühösebbek az európai társadalmakban. Úgy tűnik, mindebből szárba szökkenhet egy olyan erő, amely hosszú ideig megkerülhetetlen szereplője lesz a politikai életnek. Sokan már a demokráciát és az EU létét féltik tőle.
