Télen kezdődött az a tüntetéssorozat, amelytől sokan az arab világ kitavaszodását várták. A globális politikai klíma szabályozói azonban immár kénytelenek belátni: fél évtizede melléfogtak. Az autokratikus és korrupt rendszerek elleni tiltakozók több közel-keleti országban győztek ugyan, de a folytatás nem sikerült.
A sorozatos demonstrációk hatására először Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnök menekült el. Ezután több arab államban is fellázadt a nép. Egyiptomban alig egy hónap alatt fosztották meg hatalmától Hoszni Mubarak „örökös” államfőt. A líbiai felkelés azonban már Moammer Kadhafi elnök-diktátor meggyilkolásával végződött. Jemenben szerencsésebb volt az államfő. Ali Abdullah Szálehnak a tüntetések és utcai harcok hevében jutott még ideje az elmenekülésre. Bő három évtizedes uralmának összeomlása óta azonban az országban teljes a zűrzavar, ráadásul 2014 ősze óta sokfelé egymást támadják az Irán támogatását élvező helyi húszik (síiták) és szunniták, akiket Szaúd-Arábia a szövetségeseivel segít.
A belháború 2015 márciusában elhatalmasodott. A harcokba szaúdi katonai alakulatok is bekapcsolódtak. Szunnita többségű államként Jemen ugyanis Szaúd-Arábia érdekszférájába tartozik. Rijád fő célja az, hogy megakadályozza Irán térnyerését a térségben.
Bahreinben nem robbant ki háború, csak tüntettek. A síita többségű lakosság az uralkodónak és a szunnita kisebbséghez tartozó támogatóinak távozását követelte. Hamad ibn Ísza al-Khalifa királynak azonban sikerült megtartania a hatalmát, részben a szomszédos szunnita monarchia, Szaúd-Arábia közreműködésével. Az utcai megmozdulások leverése óta már többször kiújultak a lázongások. A bahreini király ezért továbbra sem érezheti biztonságban a trónját.
Öt évvel ezelőtt tüntettek Marokkóban is, de a monarchia megoldotta a helyzetet. Algériában sem kívánták vissza az 1990-es évek polgárháborúját, amelyben a hadsereg és a fanatikus iszlamisták összecsapásaiban csaknem 150 ezren haltak meg.
Ahol pedig „győztek” a tömegek, ott gyorsan rá kellett jönniük arra, hogy a változáshoz fűzött reményeik nem realizálódtak. A régi rezsimeket felváltott újak képtelenek voltak biztosítani a nyugodt (gazdasági) fejlődés feltételeit, az állam addigi (részben) világi jellegét pedig nem tudták, sok eseten nem is akarták megőrizni.
A tavasznak gondolt diktátorbuktató eseménysorozat, majd az azt követő demokratizálódási kísérlet végül tomboló társadalmi viharrá, iszlamista ítéletidővé, vérzivatarrá, majd halálos évszakok kavarodásává vált. Néhány helyen (így Líbiában, Szíriában és Jemenben) a belső háborúvá változott elégedetlenségi hullám rengeteg emberéletet követelt, romba döntötte az országot, ősi civilizációk örökségét tizedelte meg.
Másutt működésképtelen államokká züllöttek a korábbi rendszerek. Az érintett közösségekben (kezdetben) akadtak hívei és támogatói a nyugati típusú demokráciának, több helyen mégis a szélsőséges és iszlamista mozgalmak vagy a terror erői kerekedtek felül. Ezekben az összeroppant országokban fejetlenség, törvénytelenség és zűrzavar uralkodik, közben tőlük vagy rajtuk keresztül migránsok és menekültek százezrei özönlenek Európába.
Bár négy országban (Egyiptomban, Jemenben, Líbiában és Tunéziában) tüntetésekkel és felkeléssel, illetve nyugati segítséggel sikerült elkergetni, vagy megölni a diktátorokat, ettől nem oldódtak meg a helyi problémák, inkább megszaporodtak.
Szíriában nem sikerült elmozdítani a helyéről Bassár el-Aszad elnököt, pedig már 2011 márciusa óta dúl a harc a rezsim és az ellene lázadók között. Az országban – Jemenhez hasonlóan – ráadásul síita–szunnita ellentétre épülő polgárháború tombol, külső szereplők közreműködésével.
Aszadék még tartják magukat, főként orosz és iráni támogatóiknak köszönhetően. Az ellenük küzdők (akiknek egy részét a Nyugat, arab országok és Törökország segíti) szintén állják a sarat. A lakosság viszont már nem bírja. A többség elmenekül(t); legalább 4,5 millióan kényszerültek idegenbe, 7,6 millióan az országon belül bolyonganak. A halottak száma a 300 ezerhez közelít. A pusztítás befejezéséről csak nemrég kezdődött reménykeltő egyezkedés.
Líbiában és Jemenben kicsit jobb a helyzet. Egyik országban sincs olyan heves belháború, mint Szíriában, de azért fegyvertűz ropog.
A ritka kivétel Tunézia. Ez az egyetlen ország, ahol az „arab tavasz” valamicske eredményt hozott. A csaknem 23 évig uralkodó Ben Ali elnök 2011-es elüldözése óta 2014-ben (zökkenőmentesen) sikerült parlamentet választani, majd utána – Bedzsi Káid esz-Szebszi személyében – államfőt is.
Tunéziában sem mindenkinek tetszik azonban az óvatos változás. Az ellenérdekeltek merényletekkel igyekeznek ellehetetleníteni a demokratizálódást, a konszolidációt és az előrehaladást.
Egyiptom is különbözik a többiektől, de csak annyiban, hogy itt a hadsereg visszavette a hatalmat a 2011-ben elkergetett Hoszni Mubarak után hatalomra került iszlamistáktól.
Fél évtized után – a kivételektől eltekintve – az arab tavasz országaiban továbbra is káosz uralkodik, egyre inkább kiéleződik a sok évszázados szunnita–síita szembenállás, növekszik az iszlamista (terroristák jelentette) veszély, miközben folyamatosan arat a halál.
A tunéziai „eseményeket” elindító egyik személy nemrég megtörten meg is jegyezte: felelősnek érzi magát a történtekért, és már mindent megbánt.
