A The New Yorker felzúdulást keltett címlapja
Tudósítónk jegyzete
Washington, július 18.
Barack Obama, az amerikai Demokrata Párt feltételezett elnökjelöltje még el sem indult európai–ázsiai körútjára, máris hatalmas hullámok csaptak fel a „tanulmánytúra” körül. A legkényesebb kérdés az, hogy az amerikai sajtó tovább udvarol-e vajon neki, vagy a jelöltetés gyakorlati bebiztosításával a mézesheteknek is vége. Azt ugyanis már szinte senki sem vitatja, hogy az előválasztások során a mindig a nagyobb szenzációt előnyben részesítő média egyértelműen neki kedvezett Hillary Clintonnal szemben.
Obama most az utolsó alkalmat próbálja megragadni, hogy„felszedjen” némi külügyi rutint, mielőtt a tévéviták során kiderülne, hogy túl keveset tud a külföld dolgairól. Illinois-i helyi szenátorként, szövetségi szenátorságának röpke 3 éve alatt ugyanis egyáltalán nem jeleskedett ebben. A szenátor gyerekkorában élt külföldön, de az mégsem számít igazán tapasztalatnak. Irakban viszont csak egyetlenegyszer járt, republikánus ellenfele, John McCain pedig több mint féltucatszor... a kettejük közötti katonai tapasztalat egyenlőtlenségéről nem is beszélve.
A baj nem is ezzel van, hiszen az amerikai választók híresen nem külpolitikai megfontolásból szavaznak erre vagy arra a jelöltre, noha a 2001-es terrortámadások óta ez is módosult, és a nemzetbiztonsági kérdések azóta is a legfontosabbak közé tartoznak. Az iraki háború befejezésénél pedig csak a legújabb gazdasági aggodalmak foglalkoztatják jobban a politikában érdekelt közvéleményt.
Azok, akik tárgyilagosan próbálják elemezni Obama személyiségét, arra mutatnak rá, hogy az elnökjelöltséghez képest roppant fiatal és jóképű szenátor nemcsak bámulatos sármmal, karizmával és szónoki képességekkel dicsekedhet, hanem jókora adag hiúsággal is. Charles Krauthammer, a Washington Post kommentátora pénteken a „hiúság vakmerőségének” nevezte ezt, ami negatív célzás az Obama legutóbbi könyvének címében foglalt szólamra, a „remény vakmerőségé”-re.
Ezt a hiúságot – külpolitikai síkon – abban is felfedezhetjük, ahogyan a fekete bőrű jelölt önmagát lovon érző kampánystábja Obama küszöbönálló berlini fellépéséhez kereste a legmegfelelőbb színhelyet, és azt a Brandenburgi Kapunál vélte megtalálni. Nem kétséges, hogy a hatalmas történelmi jelképként felfogott „díszlet” megfelelne igényeinek és ambícióinak, hiszen ő máris történelmi szerepben tetszeleg, és efölötti örvendezését nem is rejti véka alá. Csakhogy a német vendéglátók úgy tartják, hogy a Kapu annál többre érdemes, mintsem hogy egy potenciális amerikai elnök politikai céljaihoz játsszon kulisszát.
Az, hogy Ronald Reagan vagy még korábban John Kennedy beszélhetett a Brandenburgi Kapunál, egész más történet. Reagan – bármit gondoljunk is történelmi szerepéről – mégiscsak része volt a Szovjetunió összeomlásához vezető kornak, sőt – színészi tehetségét nem kis mértékben kihasználva – egyenesen felszólította Gorbacsovot, hogy közösen döntsék le az Európát megosztó falat. Kennedy viszont az atomháború fenyegetésétől sem riadt vissza, amikor 1963-ban ugyanott kimondta híres német mondatát: „Ich bin ein Berliner.” Mert az Egyesült Államok légihídjával meg is tett mindent azért, hogy a Nyugat egy – később nagyon is csábító szerepet játszó – szigetecskéjét fenntartsa a vörös blokk részévé alacsonyított német félország kellős közepén. Obama viszont egyelőre semmiféle nemzetközi teljesítménnyel nem büszkélkedhet, tehát a németek teljes joggal vonják meg tőle a brandenburgi „bélyegzőt”.
A nagy amerikai televíziók azonban mégsem egészen tettek le arról, hogy Obama dicsfényében fürödjenek. A Berlinbe, Irakba és Afganisztánba készülő elnökjelöltet mindhárom nagy tévétársaság vezető képernyős egyénisége el fogja kísérni, ami például McCainnek soha nem járt ki. Vagyis az Obama-mánia mégiscsak folytatódik, ami nem túl meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az arizonai „nagy öreg” korántsem tud akkora rajongói tábort maga köré csődíteni, mint ifjú vetélytársa.
Hogy azonban másfajta szelek is fújnak az amerikai sajtóban, azt a tekintélyes The New Yorker hetilap eheti címlapja bizonyítja, amelyen Barack és Michelle Obama győzelmi táncot lejt az Ovális Irodában, diadaljelmezük azonban megfagyasztja a vért az amerikai erekben. Barack muzulmán öltözékben néz sandán, Michelle pedig terroristaként, géppuskával a vállán tekint férjére, miközben a falon egy Oszama bin Ladenra emlékeztető portré fele lóg, a kandallóban pedig egy amerikai zászlót nyaldosnak a lángok, amit – mármint a zászlóégetést – az amerikai jobboldalnak még mindig nem sikerült egészen törvénytelenné minősítenie.
Akármi is legyen a címlap hátterében, erősen megkérdőjelezhető, meredek szerkesztői húzásról van szó. Nemcsak ízléstelennek tűnik, hanem etikátlannak is, hogy egy vezető elnökjelöltet – minden alap nélkül – terroristagyanússá üssön egy komoly, vezető amerikai magazin.
Az igaz ugyan, hogy ma még senki sem tudja pontosan, merre toszogatná a világot Barack Obama az Ovális Irodában, az viszont éppen az amerikai értékrendszer alapjaihoz tartozik, hogy az ember mindaddig ártatlannak tekintendő, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik.
