Léphaft Pál
Tudósítónk jegyzete
Washington, augusztus 15.
A hatnapos orosz–grúz háború szinte nevetséges volna, ha nem volna tragikus. Elsősorban persze az emberi és anyagi áldozatok miatt, de nem csak azért. Ahhoz képest, hogy egy alig ismert terület szinte teljesen ismeretlen etnikai csoportjának a helyzete körül vívták, ez a harc mégis sokkal szélesebb összefüggésekre mutat rá, és sokkal jelentősebb következményei várhatók.
Mindez viszont újra csak a kis népek gyakran esélytelen helyzetét tükrözi.
Könnyű lenne a térségben található vagy még pontosabban azon keresztül szállított kőolajjal és földgázzal magyarázni a viszályt, de ebben az esetben az sem értelmezi teljesen a történteket. Elsősorban nagyhatalmi törekvésekről van szó, amelyeknek érdekében majdnem semmi sem túl drága. A négymillió grúz vezetői majdnem úgy viszonyulnak a tízszer kisebb oszét népességhez, mint a több mint százmillió orosz a harmincszor kevesebb grúzhoz. Vagyis felelőtlenül.
Így történhetett, hogy többszörös nyugati – köztük amerikai – figyelmeztetés ellenére a grúz elnök szépen besétált a Kreml csapdájába, felült a provokációknak, és „látványos” visszaütésre szánta el magát, amikor az oszétok minifelkelést szerveztek. Az 1992 óta Dél-Oszétiában állomásozó orosz „békefenntartó egységek” pedig vidáman kihasználták a helyzetet, és „rendet csináltak”. Közben pedig még a nem vitatott grúz területre is bevonultak, hogy egyértelmű legyen, ki az úr a házban. Mármint a FÁK-ban, amit különben is azért hoztak létre Jelcinék, hogy fenntarthassák az orosz hegemóniát a volt szovjet köztársaságok (mínusz a Baltikum) térségében.
Az előzetes nyugati figyelmeztetésre nem csak az Amerika-barát grúz politika védelmében került sor. A NATO-hatalmak pontosan tudták, hogy ha Moszkva elszánja magát egy agresszív lépésre, a világ semmit sem lesz képes tenni Grúzia védelmében.
Oroszország persze nem is akarja elfoglalni Grúziát. Elegendő az, ha példát statuál, és megfélemlíti a „közelkülföld” amúgy is ingatag, „felvilágosult” diktatúráit vagy zsenge demokráciáit: ne kacérkodjanak a Nyugathoz való tartozással vagy közeledéssel! Sorsukat továbbra is a Kreml tartja a markában.
Az Egyesült Államok már Bukarestben elszánta volna magát Grúziának és Ukrajnának a NATO-hoz való közelebb vonására, de az európai szövetségesek ehelyett csak vonakodtak. Most könnyű okoskodni, mi lett volna jobb. Megtenni a bátor lépést és ezzel megelőzni egy orosz fenyegetést, vagy éppen az, ami történt: hagyni a peremszovjet népeket vergődni a nagy testvérrel, hiszen kinek lenne kedve, mondjuk, Tbiliszi vagy Kijev védelmében háborúba keveredni a mégoly elavult orosz hadsereggel?...
De az Egyesült Államok is hozzájárult ahhoz, hogy Moszkva zavartalanul kimutathassa újranövesztett medvekarmait. Azzal, hogy a Bush-kormányzat hivatalos doktrínává tette a megelőző háborúkat, azzal, hogy egyoldalú döntéseket hozott és még saját szövetségeseinek figyelmeztetését is semmibe vette az iraki háború indításakor, ugyanazt a nemzetközi jogrendszert ásta alá, amelyre oly gyakran szeret hivatkozni, ha mások tévelygéséről vagy agresszív cselekedeteiről van szó.
Most persze vakarhatják a fejüket a NATO-sok meg a G7 tagjai, hogyan „büntessék meg” Oroszországot. Attól tartunk, nincs a kezükben semmiféle hatékony eszköz. Ami viszont azért kellemetlen, mert precedenst teremthet más, feltörekvő hatalmaknak arra, hogy nyugodtan „intézzék el” legégetőbb szomszédsági problémáikat, a világ képtelen hatékonyan megelőzni vagy orvosolni a kicsik elleni agressziót.
A leginkább előrelátó amerikai elemzők már egy ideje a sokpólusú „posztamerikai” világról cikkeznek, amelyben az Egyesült Államok sem lesz elég erős ahhoz, hogy példával, gazdasági és ideológiai hatalommal, netán katonai erőfölénnyel „rendet tartson” vagy felelősségteljes viselkedésre késztesse-kényszerítse a világ „erősebbjeit”.
Nem lehet persze tudni, hogy ez a kialakulófélben levő többpólusú világ anarchiát hoz-e, vagy a felnövekvő leendő nagyhatalmak tisztességes viszonyulását a többiekhez. A történelem nem okvetlenül ad okot egyértelmű derűlátásra még ma sem, amikor – minden látszat ellenére – sokkal kevesebb háború és erőszakká fajuló viszály dúl a világon, mint talán bármelyik előző korban.
