Washington, szeptember 17.
Az ember csak kapkodja a fejét az amerikai pénzügyi világból érkező hírek hallatán: az egyik óriáscég a másik után megy tönkre vagy talál vevőre értékének tizedárán, tíz- vagy százmilliárd dollárokat írnak le a bankok veszteségként, a szövetségi kormány pedig szintén százmilliárdokat pumpál be (az adófizetők pénzéből) a pénzintézetek számlájára, hogy megmentse – kit is!? – a biztosítási és hitelrendszert, a cégeket, a bizalmat, az államot...
Az egyetlen értékpapír-kategória ugyanis, amiben a hitelezők – bel- és külföldiek egyaránt – mindmáig szinte kritikátlanul hisznek, az az Egyesült Államok által kibocsátott állami kötvény. Washington még soha nem jelentett csődöt. Ennek a történelmi bizonyítéknak a szárnyán képes az amerikai jegybank és a pénzügyminisztérium hajmeresztő akrobatamutatványokra.
Ami most folyik, az persze csak tűzoltás, nem pedig az állandó tűzveszély kiküszöbölése. Arról nem is beszélve, hogy a Bush-kormányzat képviselői olyan módszerekkel – állami beavatkozással – mentik a menthetőt, amelyeket mindeddig elfogadhatatlan „liberális”, államközpontú vagy éppen „szocialista” tévelygésnek minősítettek.
Lényegében az egész pénzügyi válság gyökerei visszanyúlnak az állami szabályozás tudatos és makacs leépítéséhez. A George Bush hatalomra lépése óta követett mantra – sőt még korábbról, a Clinton-évek második felének republikánus többségű kongresszusa óta, vagy ha úgy tetszik, még a reagani laissez faire idejéből – tette lehetővé, hogy a pénzintézetek ún. „kreatív” megoldásokkal korábban elfogadhatatlannak vélt vagy törvénnyel is annak minősített konstrukciókat alakítsanak ki, csillagászati léptékű kockázatokat vállaljanak és kényszerítsenek rá csábító ajánlatokkal kuncsaftjaikra.
Egészen konkrétan: a buborék a nagy kockázatú jelzáloghitelek piacának összeomlásával pukkant szét. Két évvel ezelőttig a bankok olyan – ideiglenes – kamatfeltételekkel bódították vevőiket és minden korábbi, józan ész által is diktált szabályt sutba vágva olyan drága épületek és lakások megvásárlásába csalták őket, amelyeket azok egyszerűen nem engedhettek meg maguknak, de a fogyasztási mánia következtében nagyon is fájt rá a foguk.
Ezt a kockázatot azért vállalták a bankok, mert a megkötött hitelszerződéseket azonnal továbbadták még nagyobb beruházási bankoknak, akik viszont értékpapírokba „csomagolva” egyéni vagy intézményes beruházóik nyakába varrták azokat. Egy kínai vagy európai bank például nem is okvetlenül tudta, milyen veszélyes értékpapírokat vásárol, hiszen általában nincs feltüntetve, milyen beruházásokra szánja a kibocsátó az értük kifizetett kemény valutát.
Hogy az ilyen beruházások valamilyen módon mégiscsak „kockázatmentesnek” tűnjenek, a bankok biztosítást kötöttek rájuk, többek között a kedden 85 milliárd dollárért államilag „kiváltott” American Insurance Group (AIG) céggel is. Az ilyen biztosítási szerződések megkötésekor a biztosító (konkrét esetben az AIG) zálogértéket, biztosítékot mutat fel arra nézve, hogy ki tudja fizetni a biztosított fél esetleges veszteségeit. Ráadásul az ilyen biztosítási szerződések egyik feltétele az, hogy ha a biztosító hitelképességének minősítése megromlik, akkor további zálogértéket kell letétbe helyeznie.
Az AIG esetében ez a láncreakció indult be, ezért lett volna kénytelen – de hitelminősítésének hétfői leértékelése miatt ugyanakkor képtelen – 13 milliárd dollárt letétbe helyezni egyetlen nap alatt.
Szinte hihetetlennek tűnik, hogy a világ legnagyobb biztosítótársasága, amely 130 országban 112 ezer alkalmazottal dolgozva több mint egy billió(!) dollárt forgat, nem tud nyamvadt 13 milliárdot összelapátolni. Mégis ez történt, és a beláthatatlan következmények megakadályozása végett az amerikai kormányzat (jegybankjának képében) inkább vállalta, hogy a Bear Stearns beruházási bank tavaszi megmentése, illetve a két legnagyobb jelzáloghitelcég múlt hétvégi „államosítása” után az AIG-t is átveszi.
Henry Paulson pénzügyminiszter ugyan éppen előző nap erősködött, hogy az állam nem fog minden bajba jutott céget kiváltani. Így aztán a Lehman Brothers beruházási bank még aznap kénytelen volt megtenni a történelem legnagyobb csődbejelentését. Ám ha a kormány hagyja, hogy az AIG is tönkremenjen, akkor esetleg az egész „fordított hitelpiramis” összeomolhatott volna, veszélybe sodorva ezzel a világ szinte minden gazdaságát.
Hogyan állíthatja John McCain republikánus elnökjelölt ennek ellenére azt, hogy „az amerikai gazdaság alapjai szilárdak”!? Egyrészt úgy, hogy McCain nem foglalkozik a pénzügyi válság lényegével, tehát kijelentése nagy általánosságra támaszkodik. Másrészt viszont úgy, hogy az elmúlt napok néhány kedvező változást is hoztak, amelyek megkönnyíthetik a helyzet rendezését.
Két hónap alatt több mint egyharmadával csökkent a kőolaj világpiaci ára – ami részben a globális kereslet gazdasági lassulásból eredő csökkenésének következménye –, s ez a dollár euróval szembeni erősödéséhez vezetett. Augusztusban végre mérséklődött az amerikai infláció üteme is, éves kiterjesztésben 5,6 százalékról 5,4-re. Az előző mutatóktól nem független, de növekedett az amerikai export, és az USA gazdasága több mint 3 és fél százalékos évi növekedést mutat.
Washingtont azonban az nyugtatja leginkább, hogy a dollár legnehezebb időszakában, amikor a jegybank kénytelen volt egyharmadára csökkenteni a kamatlábakat, hogy „berúgja” a gazdaság motorját, a külföldi hitelezők és beruházók sokkal kisebb arányban menekítették pénzüket dollárból euróba, mint az elképzelhető vagy akár várható is lett volna.
A százmilliárdok és billiók rulettkereke azonban még mindig nem állt meg. Azt sem tudhatjuk, hogy meddig lesz hatásos az elmúlt napok tűzoltása. A víz – az adófizetők pénze és türelme – pedig egyre fogy.
