Nyíltan minden kérdésről: XVI. Benedek
Brazília és Mexikó után az Egyesült Államokban él a legtöbb katolikus a világon. Noha 23 százalékos arányukkal távolról sem képeznek az országon belül abszolút többséget, a 70 millió katolikus hívő mégis a legnagyobb amerikai egyházat alkotja.
Két és fél évszázad alatt csak egyetlenegy katolikusnak, John Kennedynek sikerült az ország élére állnia, mert az angolszász többség hagyományos gyanakvással tekintett a „pápistákra”. Ezzel szemben az alig százezer kvéker és elődjeik két elnököt is adtak: Richard Nixont és Herbert Hoovert. A jövő azonban minden valószínűség szerint változtatni fog ezen: mivel az amerikai katolikusok 40 százaléka latin-amerikai származású és éppen ennek a rétegnek a népszaporulata a legnagyobb, a katolikusok arányszáma egy ideig bizonyosan növekedni fog.
De mint George Bush példája mutatja, nem kell okvetlenül katolikusnak lenni ahhoz, hogy valaki mélyen egyetértsen az egyház doktrínájával, vagy legalábbis annak politikai vetületével, sőt rendkívüli gesztusokat tegyen a Vatikán főpapja irányában.
Először is a legnagyobb ritkaságnak számít, hogy az amerikai államfő a repülőtéren várja vendégét: Bush és felesége mégis XVI. Benedek elé sietett a Washington melletti Andrews légi támaszpontra. Ennél is fontosabb azonban, hogy az elnök egyértelműen kijelentette: országának szüksége van a pápa üzenetére.
Bushnak természetesen minden olyan jelentős eseményre szüksége van, amelynek kapcsán még egyáltalán az amerikai sajtó „eszébe juthat”. A jelenlegi elnök a megszokottnál is jobban és korábban teljesen irrelevánssá változott az USA politikai életében. Ezúttal azonban nemcsak a nyilvánosság szalmaszálába való kényszerű kapaszkodás vezette, hanem az is, hogy saját politikai doktrínája nem egy ponton valóban összecseng a pápáéval. Méghozzá annak ellenére, hogy saját vallási bázisa, elsősorban a legkonzervatívabb keresztény felekezetek szociális kérdésekben messze nem értenek egyet a katolikusokkal.
Amiben a világ legnagyobb egyházának főpásztora, illetve legnagyobb katonai hatalmának vezetője mélységesen egyetért, az a vallás szerepének elsőbbsége. Bush politikai krédójának középpontjába helyezte döntéseinek vallási megalapozottságát és jézusi ihletettségét. XVI. Benedek pedig Washingtonban határozottan felhívta püspökei figyelmét arra, hogy „ellen kell állni minden olyan tendenciának, amely kizárólag magánüggyé próbálja korlátozni a vallást”.
Ezzel Bush is mélyen egyetért és politikai bázisa is azon munkálkodik, hogy beépítse a kereszténység szimbolizmusát az alkotmány szerint is szekularizált amerikai állami szférába. Számos olyan konkrét kérdés van, amelyben a hivatalos vatikáni álláspontok megegyeznek az amerikai konzervatív erőfeszítésekkel, mint pl. a magzatelhajtás betiltása, annak ellenére, hogy az amerikai katolikusok kétharmada szerint jó hívő maradhat az, aki nem tart be következetesen minden szigorú előírást.
A pápa maga is rendkívüli gesztust tett házigazdája felé azzal, hogy Washingtonban nyilvánosan nem bírálta az iraki háborút, noha kettejük négyszemközti beszélgetése során ez a kérdés is felmerült. A Vatikán ellenzi ugyan a háborút, de nyilván egyetért Bushsal az „iszlám veszély” tekintetében. A Fehér Ház mindenesetre nem hajlandó részletezni a legkényesebb politikai dilemmákról folytatott megbeszéléseket.
XVI. Benedek egyenesen „ellenkultúrának” nevezte – a szó eredeti jelentésétől eltérően – azt a jelenséget, amelynek keretében az amerikai társadalom legdinamikusabb erői az individualizmusban és a materializmusban keresendők. „Egy olyan társadalomban, amely a személyi szabadságot és az egyén autonómiáját tűzi zászlajára – figyelmeztetett a pápa –, könnyű szem elől téveszteni azt, hogy mennyire függünk másoktól és mekkora felelősség hárul ránk mások iránt.”
Az egyén szintjére leépítve ez az intés a Vatikán saját papjaira is vonatkozik: az amerikai katolikus püspökségekben több mint öt évvel ezelőtt kirobbant pedofília-válság rámutatott még a legelhivatottabbak, a papok körében észlelhető helyenkénti álszentségre is, ami nemcsak kétmilliárd dollárjába, hanem óriási tekintélyvesztésbe is került az USA legnagyobb egyházának.
Sokan nem hitték, hogy XVI. Benedek hajlandó lesz nyilvánosan foglalkozni ezzel az üggyel, ám a pápa rácáfolt a kétkedőkre. Nemcsak hogy többször is megemlítette és mélységes sajnálkozását fejezte ki, hanem találkozott is a mintegy 12 ezer áldozat féltucatnyi képviselőjével, akik közül egyesek mélységesen meghatónak nevezték az alkalmat. Mások persze elégtelennek tartják a Vatikánnak az elhatárolódását attól, hogy ne csak az egyes vétkező papokat hagyja megbüntetni, hanem vizsgálja ki azon püspökeinek a felelősségét is, akik évtizedekig igyekeztek véka alá rejteni a súlyos bűnöket.
XVI. Benedek első amerikai útja tehát korántsem protokolláris jellegű, hanem jelentős tartalmakat hordoz és bátran felvet számos olyan kérdést, amely vallás és társadalom, egyén és közösség metszéspontján alapvetően érinti a ma emberét.
