Kalandozásaink közepette széles e Gaián oly jó volt kellemesen csalódni az emberiségben, köszönve ezt az angyali polgárőrnek Csepelnek szigetén! Különösen azután, hogy valahol a Kunságban egy gyümölcsgazda reánk uszította böhöm rottweilerét, csak azért, mert – az út mellett, a rohadt szögesdrótján kívül! - le merészeltünk szedni néhány poros szilvát a fáról... egy másik tanyán meg Brudvaddzót meg is marta egy korcs, pedig csak vizet szeretett volna kérni a kulacsba...
Miután a szigetre értünk, az első városka parkjában megpihentünk, s mivel lassan kezdett ránk esteledni, megvacsoráltunk, egyszersmind eldöntöttük, hogy itt is töltjük az éjszakát a hálózsákjainkban bizony. Falatozás után épp békésen pipázgattunk, amikor egy autó kanyarodott a városszéli park azon szegeletéhez, ahova letáboroztunk volt. Egy polgárőr volt az, érdeklődött, mi újság, nomeg, hogy mi járatban vagyunk. Mi persze kamuztunk, hogy nem tudjuk még, itt alszunk-é avagy folytatjuk az utat. Persze, hiszen a kempinget emlegette a jámbor, arra meg hol telik a szegény hobo-trpsznek?... A bácsi bólogatott, hümmögetett, majd nemsoká jobbra el. Ám egy röpke fertályóra múlván visszatért, s mondta, hogy nyitva még a sátortábor, fogadják az éjtszakai vendégeket. Erre mi csak vonogattuk a mi vállainkat, fordítgattuk kifelé a tenyereinket. Végre megértette, hány az óra, s megint elpályázott. Hogy aztán harmadszor is odakanyarodjon, s elmondja, hogy beszélt a helyiérdekű vasút igazgatónőjével, s nyugodtan alhatunk aznap a HÉV-végállomás várótermében. S lőn! S mielőtt végleg ránk borította volna angyali védőszárnyait az édes álom, még utoljára „zavart” bennünket: Brudvaddzónak odaadta a névjegykártyáját. Ha netán zaklatnának bennünket a helyi csendőrök, nyugodtan hivatkozzunk csak rá...
A leggöcsörtösebb léleknek is könny gyűlik a szeme sarkában. Annyira vágyom rá, hogy egyszer egy rendőrrel kapcsolatban is – no nem ugyanígy, de legalább megközelítőleg – ilyen módon érezzek... Ne az összeszorult gyomor legyen a jellemző (mint kölyökkoromban), vagy a gunyoros mosoly (mint mostanság). Akkor talán nem tartozna a tíz kedvenc nótám közé az (I hate) Copcars és a Fuck da Police is.
(A csepeli megállóban a reggeli ébredés volt a legmókásabb: Tyifu és Brudvaddzó egy-egy (hepehupás) padon ágyalódott meg, ahogy a bácsi ajánlotta, mi ketten, Kutuddzuval inkább a napközben átmelegedett padlócsempét választottuk fekhely gyanánt. Arra nyitottam fel csipás szememet, hogy jó komámmal két sor, jegyére várakozó melós közepette helyezkedünk el a földön, s a jónép kissé megdöbbenve figyelget bennünket a szeme sarkából. Hevesen rázni kezdtem Kutuddzu vállát azonnal, mert nála volt a fényképezőgép, de mire nagy nehezen magához tért, s előbányászta a masinát a batyujából, már mindenki megváltotta a jegyét, és a sínekről elgördült Pest fele az első hajnali vonat.
Erő, egészség!
Szép görl a feleség.
