Csak egyikük juthat tovább
Tudósítónktól
Washington, április 25.
Ha egy dramaturg írta volna az idei amerikai előválasztások forgatókönyvét, akkor sem találhatott volna ki több olyan „fordulatmentes” fordulatot, mint amilyet a valóság tálal, különösen a Demokrata Párt két talpon maradt jelöltje számára. Már csak hét szövetségi államban van hátra a belső megmérettetés, de továbbra is csak találgatni lehet, hogyan végződik majd Hillary Clinton New York-i, illetve Barack Obama illinois-i szenátor eposzi méreteket öltő küzdelme.
A párt végső jelöltetésének megszerzéséhez 2025 küldöttre van szükség. Obama eddig 1724-et szerzett magának, Clinton 1589-et, beleértve az úgynevezett szuperküldöttek egy részét is. Ezek azok a pártvezetők, akik az előválasztásoktól független konvenciós szavazattal rendelkeznek, saját lelkiismeretük szerint szavazhatnak. A 795 szuperküldött közül azonban eddig csak 489 nyilatkozott, a többiek szándéka ismeretlen. Márpedig éppen az utóbbiak fogják eldönteni a párharcot, mert a hátralevő előválasztásokon már egyik jelölt sem szerezhet annyi szavazatot, hogy szuperküldöttek nélkül is szavatolhassa a győzelmet.
A kedden megtartott pennsylvaniai előválasztáson is hajszálpontosan olyan eredmény született, ami nem tesz lehetővé pontosabb előrejelzést. Ebben az utolsó nagy szövetségi államban is Hillary aratott sikert (mint eddig mindegyikben), méghozzá 10 százalékos különbséggel. Ez azért érdekes, mert a szakértők – és egyes kampánystáb-képviselők is – azt mondták korábban, hogy a volt First Ladynek két számjegyű győzelemre van szüksége ahhoz, hogy versenyben maradjon.
Noha Obama kétszer annyit költött politikai reklámra ebben a régi ipari államban, mint Hillary, ismét nem tudta véglegesíteni a jelöltetést. Május 6-án két közepes méretű államban kerül sor előválasztásra: az ipari-mezőgazdasági Indianában és a jelentős fekete lakosságú Észak-Karolinában. Az utóbbiban Obama győzelme szinte előre garantált, az előbbiben viszont a pennsylvaniaihoz hasonló környezet miatt Clintonnak adnak több esélyt, vagyis döntésre akkor sem lehet számítani. Mégis minden egyes állomás fontos mindkét jelölt számára, mert csak az újra meg újra megismételt jó szerepléssel remélhetik azt, hogy a nyáron sorra kerülő pártkonvención esélyük marad a szuperküldöttek kegyeinek megszerzésére.
A szakértők és a közvélemény mára már többnyire túltette magát azon a kezdeti felháborodáson, hogy a százvalahány szavazattal lemaradó Clinton miért nem adja fel simán a dolgot. Az emberek kezdenek rádöbbenni arra, hogy miközben Obama újszerű és tartalmas beszédei, különösen a „változások” általános ígéretének szárnyán, egyértelműen lelkesítik a demokrata szavazótábor egy részét – a fiatalokat, az évi százötvenezer dolláros családi jövedelem feletti jómódúakat, valamint a színes bőrűeket –, addig a fekete bőrű fiatal szenátor sokkal kevésbé foglalkozik a változások végrehajtásának mikéntjével. Egyesek szerint még az Irakból való kivonulás ígérete sem olyasmi, amit Obama képes lenne a jelzett gyorsasággal megvalósítani, bármennyire is bírálja Hillaryt, mert az 2002-ben – óriási politikai nyomás mellett – hazafiasságból a háborúra való felhatalmazásra szavazott.
Miközben egy ideig Hillary tántoríthatatlan igyekezetét elsősorban akarnokoskodásnak tolmácsolta a sajtó jelentős része, ma már egyre többen a kitartás jeleként könyvelik el, és nem okvetlenül túlfűtött ambícióként. Lehet, hogy az egyébként súlyos taktikai hibákat is vétő Clinton-stáb éppen erre a maratoni stratégiára épít, miközben Obama hátteréből is egyre több adat kerül napvilágra. És hát az újszerű lelkesedést sokkal nehezebb hónapokon át fenntartani, mint a pénztárcára menő gazdasági nehézségek megoldásának az igyekezetét, amivel Hillary nap mint nap foglalkozik. Márpedig épp ez az utóbbi az a téma, ami legjobban sújtja az amerikai középosztályt (Hillary „természetes” táborát) most, hogy az üzemanyag ára minden eddigi történelmi csúcsot megdöntött, és a literenkénti 1 dollár felé közeledik.
Időközben a másik oldalon könnyedén vitorlázó, már biztos jelölt John McCain szenátor politikai hátteréből is fel-feltűnnek olyan részletek, amelyek ellentmondanak a republikánus jelölt „vegytiszta” tevékenységéről alkotott eddigi képnek. Mint lassan kiderül, az arizonai veterán is kötött olyan kompromisszumokat, amelyek mesés vagyonokhoz juttatták támogatóit, például a szövetségi tulajdonban levő földterületek ingatlanfejlesztés céljára történő elcserélésével, aminek kijárása kongresszusi kapcsolatok nélkül aligha lehetséges.
Akármennyire vontatottnak vagy unalmasnak is tűnik néha az amerikai előválasztási „agónia”, mégiscsak van tehát jelentősége: idő kell ahhoz, hogy kiderüljenek a dolgok, hogy kibújjon a szög a zsákból.
