Jeremiah Wright atya
Barack Obama valószínűleg mindig is tudta, hogy chicagói múltjának egyik fontos, de „sötét” epizódja nem fog csak úgy eltűnni az elnökválasztási kampányból. Azt viszont aligha sejtette – legfeljebb rossz álmaiban –, hogy éppen az az ember próbálja majd elásni, akinek a társasága és barátsága, egészen pontosan a szövetsége, politikai pályafutásának az egyik legfontosabb építőkockája volt.
Egy hét prédikátori mennydörgés után Amerika még mindig nem tudja igazán, hogy Jeremiah Wright, a chicagói Trinity United Church of Christ (Háromság Egyesült Krisztusi Egyház) templom alapítója, a vezető demokrata párti elnökjelölt lelkipásztora, mentora és családi barátja valójában bosszút akart-e állni Obamán, vagy egyszerűen csak – a lehető legamerikaibb módszerrel – ki akarta használni az alkalmat, hogy végre saját magára irányítsa a nyilvánosság reflektorfényét. Ami után, ugye, ebben az országban többnyire milliódolláros könyvszerződések következnek, még ha a dicsőség kétes is, vagy nem is tart olyan sokáig.
De mi történt valójában, és miért éppen most történt, ami történt?
Eltart egy ideig, amíg a vezető amerikai sajtóban megérik az ötlet, hogy mikor állítsanak valamit a figyelem középpontjába. Obama chicagói egyházközösségi kapcsolatai régóta ismeretesek. Már tavaly ilyenkori bejelentése, hogy jelölteti magát, meg volt terhelve azzal, hogy a hosszú ideig tervezett nagy esemény előestéjén felhívta hőn szeretett lelkipásztorát, és megkérte, hogy mégse ő mondja majd a bevezető imát ország-világ tévékamerái előtt.
Feltételezhető, hogy abban a pillanatban dőlt el – dőlt meg! – kettejük kapcsolata és húszéves szövetsége. Jeremiah Wright, aki a hívek többségét illetően „fehér” templomban az ifjú Obamának lelki otthont nyújtott, talán joggal érezte úgy, hogy most, amikor évtizedekig istápolt kedvence végre a csúcsra törhet, akkor ő, aki megmutatta neki az „igaz utat”, közösséget adott felemelkedéséhez, levezette az esküvőjét, felszentelte az otthonát, és keresztelte a gyermekeit, most hirtelen nem elég szalonképes a legmagasabb feladatokhoz.
Mert tulajdonképpen így is volt, és Obama jól tudta ezt. Az a fajta profetizmus és szociális radikalizmus, ami egy bőrszínben és társadalmi rétegeződésben is vegyes chicagói hitközségben „családon belül maradhat” (a jelölt maga nevezte még egy hónappal ezelőtt is „szinte családtagnak” a prédikátort), az a szélesebb amerikai nyilvánosság előtt bizony megmagyarázandó elferdülésnek számíthat. Országos szinten egyszerűen elfogadhatatlan tévelygés – a jelenlegi kormányzat szája íze szerint hazaárulás – azt állítani, hogy az amerikai kormány terjesztette el az AIDS vírusát (Ronald Reagan idejében), hogy tönkretegye a színes bőrű közösségeket, vagy hogy 2001. szeptember 11-én Amerika „azt kapta, amit megérdemelt”. Márpedig Jeremiah Wright ilyen epizódokkal szőtte tele prédikációit.
Ezek a templomi beszédek már hónapok óta keringenek a világhálón, mindenki hallhatott róluk, aki akart, és ellenfelek meg jóakarók egyaránt arra ösztökélték Obamát, hogy határolja el magát a paptól, mielőtt a régi szövetség aláásná elnökjelölti esélyeit. A jobboldal mindazonáltal hallgatott, mert egyszerűen nem volt szüksége – és időzítés szempontjából nem állt érdekében – túl hamar megállítani a saját lelkesítő, karizmatikus, sőt prédikátori stílusáról is ismert fekete bőrű jelöltet. A leendő republikánus ellenfélnek ugyanis sokkal jobban megfelelt volna, ha már a hivatalos jelöltséget esetleg megszerző Obamát támadhatta volna meg novemberhez közelebb, mint amikor még esetleg marad idő a károk szanálására.
Obama tisztában volt azzal, hogy lépnie kell, és március közepén nagy hatású beszédet mondott az erre legalkalmasabb Philadelphiában, előadta nézeteit az amerikai faji kapcsolatok állapotáról. Gyengéden – de csak gyengéden – elhatárolta magát saját lelkipásztorától, és általános megítélés szerint zseniálisan felülkerekedett azon az akadályon, amit az jelentett a számára, hogy esetleg éppen csak bőrszíne miatt tartják „érdekesnek” a tömegek. Egyszerűen elutasította, sőt Amerika által meghaladottnak nyilvánította azt az állapotot – ami nem is olyan régen még egyértelműen jelen volt –, hogy valaki csak azért lehet vagy csak azért nem lehet elnök (vagy bármi más) ebben az országban, mert fekete (vagy másmilyen) bőrű.
Jeremiah Wright azonban nem hagyta magát, és nyilván úgy gondolta, hogy ha Obama elmondhatja a maga nézeteit, akkor neki, a széles körben imitált és nagyra tartott prédikátornak is joga van elmagyaráznia „saját igazát”. Olyan körülmények között nyílott rá alkalma, amikor a vezető amerikai sajtó egyre nagyobb egérfogóban érezte magát, mert Obamát nem veti alá hasonló kereszttűznek, mint Hillary Clintont... vagy mint 16 évvel ezelőtt magát Bill Clintont.
Megszületett hát az első „nagy” Jeremiah Wright-interjú a közszolgálati televízióban, és a chicagói lelkipásztor – gyengéd kérdések segítségével – megpróbálhatta elfogadhatóvá tenni a róla alkotott képet. Ez a „puhány” interjú azonban felbőszítette a keményebb zsurnalisztákat és a jobboldalt. Wright napokon belül kihasznált két másik alkalmat is ahhoz, hogy újságírói kérdések nélkül, teljesen a saját szája íze szerint beszéljen: fellépett a Színes Bőrű Amerikaiak Országos Szövetségének a közgyűlésén (amelyet az USA-ban nagyon sokan radikális, sőt faji elkülönülést szító szervezetnek tartanak), majd a washingtoni Országos Sajtóklubban is tartott beszédet. Ezt a két utóbbi fellépését – telis-tele prófétai pózokkal, allelujákkal, a közéletben szokatlan, erőteljes gesztikulációval – napokon át újra meg újra közvetítette a televízió, nyilvánvalóan, hogy azok is megjegyezzék, kivel szövetkezett korábban Obama, akik esetleg átsiklottak volna fölötte.
Természetesen a jelölt sem hallgathatott tovább. A hét elején az illinois-i szenátor egyértelműen kijelentette egy sajtóértekezleten, hogy kampányának semmi köze a volt lelkipásztor mondanivalójához. A szakítás tehát „hivatalosan” teljessé vált.
Nagy kérdés, mennyire károsult Obama jelöltsége a történtek által. Egyrészt nyilvánvalónak tűnik, hogy ő, aki éppen egy Wright-típusú embernek a „lelki vezetésével” találta meg önmagát és az igazságot (ahogy Obama féltestvére egy interjúban állította), és évtizedekig kitartott mellette, annak a szemében mégsem egészen idegen mindaz, amiről a prédikációk szólnak. Vagyis mégiscsak lehetett némi igazság Bill Clintonnak abban a mondatában, hogy az Obama-jelenség bizonyos értelemben tündérmese.
Ugyanakkor a támadások tüzében a fekete bőrű jelölt leghűségesebb támogatói – de az amerikai fekete bőrű választók különösképpen – még inkább tömörülhetnek eszményképük köré, tehát a kampány még erősödhet is a megpróbáltatások következtében.
Egy azonban biztos: ha Obama szerzi meg a Demokrata Párt hivatalos jelöltségét, a chicagói papkísértet árnyéka nem tűnik el választási harcából. A jobboldali sajtó máris megígérte ezt neki... és saját közönségének.
