Bush elnök „felteszi magában, hogy meggyőződésből mondja azt, ami éppen megfelel pillanatnyi szükségleteinek” – írja minap megjelent emlékirataiban Scott McClellan, az amerikai államfő egykori szóvivője, aki 2006-ban mondott le posztjáról. A volt sajtószóvivő többször is nyilvános hazugságra kényszerült – állítása szerint saját tudta nélkül –, amikor az volt a feladata, hogy eltussolja Dick Cheney alelnök és Scooter Libby tanácsos részvételét egy régi CIA-ügynök leleplezésében.
Beta/AP
Könyvek George Bushról. Előtérben Scott McClellan vihart kavart műve
A volt tisztségviselő szerint Bush elnököt magát is átejtették legközvetlenebb munkatársai. Cheney alelnök, Karl Rove elnöki főtanácsadó, valamint Lewis Libby alelnöki tanácsos viszont – akik pedig pontosan tudták az igazat – megengedték neki, sőt személyesen is biztatták őt, hogy hazugságokat tegyen közzé és ismételgessen.
A könyv 2 nap alatt a bestsellerlisták élére ugrott, hiszen még ennél is keményebb részletekkel ecseteli, miféle csúsztatásokat engedett meg magának az amerikai elnök és környezete az iraki háború propagandakampánya és más ügyek esetében.
McClellan 1999-től fogva állt a Bush-klán szolgálatában, és részt vett a jelenlegi államfő 2000. évi választási kampányában is. Ifj. George Bush hatalomra lépésétől kezdve helyettes szóvivőként tevékenykedett, 2003 áprilisában pedig, amikor elődje máig is tisztázatlan okokból lemondott, ő vált a Fehér Ház „sajtóarcává”. Arról volt közismert, hogy – hasonló tisztségviselőktől nem szokatlan módon – rendületlenül ismételgette ugyanazokat a kliséket, az előre kialakított mondanivalót, függetlenül attól, hogy azok válaszoltak-e az aktuális kérdésekre vagy csak közönséges propagandaként szolgálták fel őket a nyilvánosság megnyugtatására vagy éppen megtévesztésére. A 40 éves texasi 2006 júliusában mondott le és távozott a politikai életből.
A Mi történt a Bush-féle Fehér Házban, avagy a félrevezetés washingtoni kultúrája című könyv természetesen kiváltotta az elnöki hivatal és az egész amerikai jobboldal haragját. A cáfolat először a jelenlegi szóvivőtől érkezett. Condoleezza Rice külügyminiszter még Svédországban is kénytelen volt foglalkozni a botránnyal. A nekiszegezett kérdés ügyes átalakításával – régebben ezt úgy mondták: tézisváltással – igyekezett kibújni a konkrét válaszadás alól. „Lehet egyet nem érteni azzal, hogy helyes volt 2003-ban felszabadítani Irakot. De azt senki sem mondhatja, hogy Szaddám Huszein nem jelentett veszélyt a nemzetközi közösségre.”
McClellan természetesen nem is ezt állítja a könyvében, hanem azt, hogy az elnök már eleve elszánta magát – közvetlen bizalmasaira hallgatva – az iraki háborúra, és ezt a döntést úgy „adta el”, hogy közben sok tekintetben félrevezette az amerikai és a nemzetközi közvéleményt.
A könyv nem bánik kesztyűs kézzel Rice kisasszonnyal sem. McClellan szerint az egykori nemzetbiztonsági tanácsadó engedékeny volt a fehér házbeli héjákkal szemben, ugyanakkor képes volt arra, hogy „távol tartsa magát a döntésektől, és tisztának tüntesse fel magát, és az is maradjon a közvélemény szemében”. Rice tehetségesen „hárította a nagy kérdéseket, és a kormányzat egyik fényes csillagaként” ápolta a róla alkotott képet.
A Bush-kormányzat többi szóvivője – egykoriak, mert akadt belőlük jó néhány az elmúlt 7 év alatt, valamint a jelenlegi is – beáll a sorba, hogy meggyőzze a könyv által felkavart közvéleményt: a mai, az emlékiratíró McClellan „nem ugyanaz az ember”, mint aki oly sokáig Bushék szolgálatában állt. A jobboldali tévéállomások, blogok és kommentátorok pedig egymást túlharsogva próbálják befeketíteni az „eltévelyedett” volt szóvivőt. Azt hangsúlyozzák, hogy „nem illik” vagy egyenesen „erkölcstelen” visszaélni a régi főnök bizalmával, ami nyilvánvalóan csak egy kódszó a piszkos ügyek felfedése fölötti szörnyülködésükhöz.
McClellan szerint Irak megszállása „súlyos stratégiai tévedés volt”, de nem a legsúlyosabb, amit a Bush-kormányzat vétett. A legnagyobb véteknek azt tartja, hogy a Fehér Ház letért az őszinteség és a nyíltság útjáról éppen akkor, amikor arra a legnagyobb szüksége volt Amerikának.
Egyesek azzal vádolják a szerzőt, hogy miért csak most rukkolt ki véleményével, nem pedig akkor, amikor évekig az elnököt és az egész amerikai kormányzatot képviselte a Fehér Ház szónoki emelvénye mögül. Azzal is megvádolták, hogy a könyvsikerből származó jövedelemért „adta el magát az ördögnek”. Az utóbbi azért nem áll, mert az emlékiratok egy olyan kis kiadónál jelentek meg, amelyik nem fizet százezer dollárnál nagyobb előleget, a későbbi siker pedig előre megjósolhatatlan.
McClellan azonban nem menti fel önmagát a könyvben: „Nem feleltem meg annak a képnek, amit én magam alkottam a tisztségviselők feddhetetlenségéről. Ezért is mondtam le végül” – ecseteli saját bűneit és távozásának körülményeit. Keményen bírálja a sajtót is, mert „puhányként viselkedett” a Bush-féle politikával szemben, és nem tett föl olyan kemény kérdéseket a kormányzat képviselőinek, amelyek révén sokkal korábban kibújt volna a szög a zsákból.
Ebben az utóbbi kérdésben McClellannek mindenképpen igaza van. Ezt a Magyar Szó fehér házbeli tudósítója is számtalanszor látta, és be is számolt róla olvasóinak. Nem árt hozzátenni azonban, hogy az elnök maga és egész kormányzata is olyan hangulatot teremtett a 2001-es terrortámadások nyomán, amelyben a hazafiatlanság vádja gyakran és könnyelműen elhangzott, mihelyt valaki kritikusnak merészelt látszani az érvényes politikával szemben.
Meglátjuk, milyen hatása lesz ennek a könyv-vallomásnak a következő kormányzatra és a szóvivői szerep jövőjére nézve.
