Tudósítónktól
Washington, június 6.
Egy olyan elnökválasztási évben, amikor az amerikai Demokrata Párt könnyű győzelem elé nézhetne a Bush-kormányzat hihetetlenül alacsony politikai és gazdasági teljesítménye miatt, az elmúlt öt hónap a párt belső párbajával telt el. A jobboldal természetesen örül ennek, ebben látja saját jelöltjének, az eddig harmatgyönge kampányfellépéseket mutató John McCainnek az esélyét.
Éppen ezért a demokrata vezetők egy része hetek óta nyomást gyakorol Hillary Clintonra, hogy adja fel a harcot Barack Obama ellen, és a feltételezett pártjelölt megtámogatásával segítsen helyreállítani a párt egységét a most kezdődő igazi harchoz.
Amikor kedd este – nem az előválasztásokon szerzett szavazatokkal, hanem – a szuperküldöttek kijelentései alapján Obama megszerezte a konvenciós győzelemhez szükséges többséget, Hillary első reakciója a továbbgondolás volt, de már másnap éjjel szétküldött egy drótpostát híveinek, hogy szombaton be fogja jelenteni Obama támogatását.
Sokáig elemezzük még, hogyan is veszítette el Hillary ezt a párharcot, amelyben egy teljes évig fölényesen vezetett, sőt azt is, hogy egyáltalán elveszítette-e. Kísértetiesen haszonlít az egész Al Gore és ifj. George Bush 2000. évi párharcára, amelyben az akkori alelnök szerezte meg a szavazatok többségét, ám a furcsa játékszabályok, saját öccsének floridai politikai gépezete, valamint a legfelsőbb bíróság egyszavazatos konzervatív többsége mégis a texasi kormányzó kezébe játszotta a Fehér Házat.
Onnan a párhuzam, hogy a leadott szavazatok száma alapján most is a szabályok szerinti vesztes, Hillary Clinton került ki többséggel a háta mögött. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen megállapítani a valódi számokat, mert ahányan ezzel foglalkoznak, annyiféle összegezés keletkezett. Mégis egyértelműnek látszik, hogy a legegyszerűbb elveket figyelembe véve Hillary kapott néhány százezerrel több szavazatot országszerte.
A masinéria szerepét most az amerikai sajtó játszotta, amely január óta egyre kifejezettebben Obama javára pártoskodott, természetesen leplezett módon. Külön tanulmányt érdemel – biztosan lesz is ilyen –, hogy ez miképpen sikerülhetett, de maga a vezető sajtó is elismerte már ezt a fajta részrehajlást. A sajtó érdekei sokrétűek lehetnek. A legkézenfekvőbb a dráma iránti igény: csak akkor érdekes a munkája, akkor dől a reklámbevétel, ha lépten-nyomon szenzációt lehet tálalni. Kedd este lényegében a CNN hírtelevízió „ütötte lovaggá” Obamát, vagyis állapította meg, hogy mindenképpen meglesz az elégséges szavazata a konvenciós győzelemhez. Hillary beismerő nyilatkozatát is a televíziós hírműsorok próbálták kicsikarni, ezzel nemcsak hatalmas nyomást gyakoroltak rá, hanem olyan színben tüntették fel a nézők szemében, mint aki – egyértelmű kudarca ellenére – nem hajlandó elismerni a vereséget. És ez Amerikában óriási gyalázatnak számít.
A CNN a minap rendkívül ízléstelen humoreszkkel „búcsúztatta” a Hillary-kampányt: női mivoltában figurázta ki annak a Hillary-ellenes reklámbabának a kihasználásával, amely működő diótörő formájában jeleníti meg a női elnökjelöltet, és aminek (a figurának) a lábai között lehet diót törni. Ehhez tudni kell, hogy a dió szó angol megfelelőjének vulgáris anatómiai jelentése is van – a férfitest hasonló részein –, valamint elmebajosra is használják ugyanazt a szót. Ez a párperces tévéhumoreszk egyáltalán nem válik a nagyhírű CNN becsületére.
Hillary támogatóinak egy része azt indítványozta, hogy a volt First Lady ne támogassa meg Obamát, hanem alakítson új pártot, vagy induljon független jelöltként. Clintonné azonban természetesen okosabb annál, mint hogy ilyen kalandba bocsátkozzon, amivel gyakorlatilag örökre eláshatná magát a politikai életben, és a republikánusok malmára hajtaná a vizet.
Nagy kérdés, képes lesz-e Obama felkínálni az alelnökjelöltséget volt vetélytársának. A párt vezetőinek egy része mindenképpen ezt szeretné, és az elemzők szerint is így állhatna legkönnyebben helyre a Demokrata Párt egysége. A két demokrata politikus csütörtök éjjel bejelentetlenül találkozott egymással, és mindenképpen erről a kérdésről is tárgyaltak.
A Clinton-ellenes tábor még alelnöknek sem látná szívesen Hillaryt, sőt azt terjesztik róla, hogy azt is csak azért vállalná el, „hátha történik valami” Obamával: vagy még november előtt (mint 1968-ban Robert Kennedyvel, akit az előválasztások utolsó hetében gyilkoltak meg, pedig kétségtelenül megszerezte volna a jelöltséget), vagy esetleg a Fehér Házban. Ezek a híresztelések azonban legalább annyira ízléstelenek, mint a fenti tévészemét.
