Tudósítónk jegyzete
Washington, június 21.
Minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll – szól a bölcsesség, és ez az amerikai elnökválasztási harcban sincs másként. Nem okvetlenül attól függ a jelöltek megválaszthatósága, hogy feleségük mennyire rokonszenves az amerikai nép szemében, azonban a legközelebbi partner közszereplési tehetsége korántsem mellékes.
De először egy kitérő: Minthogy a demokrata oldalon a „nemek harca” a férfijelölt javára dőlt el, egyelőre nyugodtan használhatjuk a „jelöltfeleség” kategóriát: Clintonék sem voltak képesek túllendíteni Amerikát azon az előítéleten, aminek következtében másként ítél meg egy női jelöltet, mint annak férfi vetélytársát.
Miután a Demokrata Pártban hosszú előválasztási agónia után június derekára mégiscsak kikristályosodott a leendő jelölt személye, a két nagy párt zászlóvivői, Barack Obama és John McCain, az elmúlt héten egyre határozottabban egymás ellen fordulhattak. Ez minden egyes témakörben meglátszik, a külpolitikától a gazdaságig. Ám az elmúlt napok legérdekesebb vetélkedése mégsem kettejük, hanem a két jelöltfeleség között zajlott!
A hitelesség kedvéért azt is meg kell viszont jegyezni, hogy Tim Russertnak, az NBC tévétársaság legtekintélyesebb politikai műsorvezetőjének a váratlan, szívroham okozta halála egy napra összehozta Obamát és McCaint: egymás mellett ültek a gyászszertartáson, sőt előtte és utána is barátságosan csevegtek – ami már önmagában véve is kellemes színfolt az elmúlt évtizedek kampánycsatái után.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nincs óriási harc kialakulófélben a két jelölt között. A jelöltfeleségek e heti „párbaja” is erre utal. Természetesen most is a média volt az az eszköz, amellyel fel lehetett fújni egy amúgy ártatlannak tűnő – és már nem is új – nyilatkozat esetlegességeit.
Michelle Obama egyik beszédének a felemlegetésével kezdődött a „heti párbaj”. A fekete bőrű szenátor jogász felesége ezt találta mondani még február(!) közepén: „Egész felnőtt életem során most először vagyok büszke Amerikára!” Annak kapcsán fogalmazott ilyen szerencsétlenül, hogy addigra világossá vált: férjének esélye van a demokrata párt jelöltségére a sokkal ismertebb és „beépültebb” volt elnökfeleség, Hillary Clintonnal szemben.
A jobboldali sajtó azonnal rászállt és felrótta Obamánénak, hogy vajon Amerika addig nem ért neki semmit, amíg férje országos tekintélyre szert nem tett... De a belső pártharcok miatt ennek a télen még nem volt akkora jelentősége. A héten viszont – amikor nekilendült a McCain–Obama párharc – ezt a régi elszólást is azonnal felmelegítették.
Obama stábja kénytelen volt „finomítani” a képet és Michelle a tévékamerák előtt, gondosan megválogatott hölgyvendégek társaságában „magyarázta a bizonyítványát”. Téli kijelentését úgy próbálja árnyalni, hogy csak a politikai folyamatokra értette a büszkeség korábbi „hiányát”, de amúgy különben mindig is büszke volt hazájára, arra, hogy kétkezi munkás szülei jogászt neveltek belőle, aki nemcsak jó sorban él, hanem hozzájárulhat a társadalom fejlődéséhez.
A sajtó természetesen a rivális feleségének is megadta az alkalmat, hogy reagáljon. Cindy McCain, az arizonai republikánus szenátor hirtelenszőke és multimilliomos neje – akit mindeddig sokan csak élő „kampánykulisszaként” ismertek, mert ritkán szólalt meg, pedig ő maga is sikeres üzletasszony, akárcsak vetélytársa – nagylelkűen „eloszlatta a kételyeket”. Nem kívánta tolmácsolni Michelle szavait, hiszen „nem tudhatja, hogy azok valójában mire is vonatkoztak”. Az így ziccerhelyzetbe hozott jobboldali First Lady-jelölt persze azt sem mulasztotta el, hogy ügyesen hozzátegye: ő természetesen mindig is büszke volt Amerikára, amióta az eszét tudja...
Az amerikai kommentátorok fejében legtöbbször fel sem merül, hogy tízévesen csakugyan „büszkébb” lehet az ember lánya, ha milliomos papa-mama limuzinján jár iskolába, nem pedig egy egyszobás bérlakás nappalijának bútorral leválasztott csücskéből, mint ami Michelle sorsa volt.
Az amerikai választópolgár azonban elvárja, hogy a jelöltek – és úgy általában mindenki – büszkén hordozzák sorsukat, akárhová pottyantotta is őket az ég, rongyok vagy kastélyok közé. Ezért kell belemagyarázni a hazafiúi, vagy ebben az esetben a honleányi büszkeséget a mégoly szerény sorsba is. Főleg, ha az ember(e) egy 12 százaléknyi színes bőrű kisebbség tagjaként indul az ország legmagasabb hivataláért.
