Buđanovci, a Rumától mindössze 14 kilométerre lévő szerémségi kis falu egycsapásra híres lett, amikor 1999-ben a falutól alig egy kilométerre lelőtték a láthatatlannak hitt lopakodót. A helybeliek még most, tíz év után is indulatosan mesélnek a történtekről.
Lazar Sremčević, a helyi közösség elnöke szerint itt mindenkinek megvan a maga kis meséje, de nem is csoda, hiszen, amit átéltek, az rettenetes volt.
-- Este fél kilenc lehetett. Hallottuk, hogy a légvédelem előbb egy rakétát kilő. Ez mellé ment, a második viszont eltalálta a vadászgépet. Ezt onnan tudtuk, hogy abban a pillanatban egy hatalmas tűzgömb jelent meg az égen. De nem esett le, hanem forgolódott a levegőben. Mindenki úgy érezte, hogy éppen felé tart. Még a 12 kilométerre lévő falu lakosai is azt mesélik, hogy ők is így látták. Nálunk nincsenek óvóhelyek ezért a falubeliek az árkokba feküdtek, behúzódtak a fal alá, mások meg rohangáltak az utca egyik végéből a másikba. Valóságos káosz uralkodott – mondja a falu első embere.
Ide esett le a lopakodó, a búza itt azóta sem nő ógy, mint másutt, mutatja Ylatko Jovanović
Sreten Jovanović azon az estén éppen a falu központjában lévő kocsmában volt. Ő is a hatalmas tűzgolyóról mesélt, ami egyenesen a falu felé tartott. Mindenki meg volt rémülve. Szaladgáltak az emberek össze-vissza, mígnem egyszer csak valamelyik katonatiszt elkiáltotta magát: feküdj!
-- Mindeki lefeküdt oda, ahol éppen volt. Ki az árokba, ki a fal mellé, a fák alá. Iszonyatos volt – emlékezik vissza Sreten is.
A falu utolsó házában találjuk Desa Jovanovićot. A hetven év körüli cigányasszony körül sok sok kisgyerek álldogál. Desa szerint a házuk annyira megrongálódott azon az éjszakán, hogy azóta sem tudták helyre hozni.
-- Nagyon féltünk. Az ablakok remegtek, az egész ház mozgott. Kiszaladtunk az udvarra és egy kupacba húzódtunk, és amit az Isten ád. Ha meg kell halni, akkor legalább vesszünk oda mindahányan – mondja.
A hírre, hogy újságírók vannak ismét a faluban, összeszalad a szomszédság. Nem újdonság ez számukra, hiszen amióta a lopakodó okán híres lett a falu, térülnek, fordulnak az újságírók, forgató csoportok.
Nikola Jovanović megmutatja a Desáék melletti házat, amely már tíz éve lakatlan. Itt lakott az unokatestvére, aki a bombázások áldozta lett.
-- Megijedt és meghalt. Abba halt bele, hogy nagyon megijedt – állapítja meg szomorúan.
A láthatatlannak hitt F117-es egy búzaföldre esett. A falu végén lakó cigányok azonnal a helyszínre siettek. Még lángolt az egész gép, robbanások voltak, sistergett is valami. A tömeg meg egyre nőtt az amerikaiak büszkesége körül. A hatalmas gép a földön volt. Nem ünnepeltek, inkább meg voltak illetődve.
– Tudja, mi cigányok vagyunk, és alig vártuk, hogy kihűljön, hogy el lehessen vinni a rosszvasba, és kapjunk érte valami kis pénzt. Eljöttünk egy kocsival – tudja maga, milyenek a cigánykordék –, két kis gebével, és csak pakoltunk, pakoltunk. Hatalmas darabok voltak, rendkívül nehezek. Négyen-öten alig tudtunk egy-egy darabot feltenni. Vágtuk, amivel tudtuk, de így is nehezen boldogultunk. A két kis lovacska meg alig tudta húzni, de vittük, étlen-szomjan hordtuk a repülő maradványait. Sokszor, amit felraktunk, a fele leesett, de dolgoztunk a nagy pénz reményében – mesélte Zlatko Jovanović, aki egyike volt azoknak, akik elsőként érkeztek a helyszínre. Az egyik roma családnál a disznóólat kerítették el a lopakodó egyik darabjával, egy másik helyen meg az udvari WC tetejére került az egyik szárny. Azonban az öröm nem tartott sokáig: néhány nap múlva megjelent a katonaság képviselője, és mindent elvettek tőlük.
Lepotićék ezt a tűzhelyet vették a kínaiaktól kapott pénzen
Ottjártunkkor már csak egy-két kis darabkát találtunk, amit a helybeliek őriznek. Desa Jovanović udvarába esett be a lopakodó egyik kereke, de ezt is elvették tőlük. Lepotićék jobban jártak, mint a cigányok, mert amit ők találtak, értékesíteni tudták. Aleksandar traktorral a mezőre indult műtrágyát szórni. A csatornaparton egy fekete csomagra lett figyelmes. Amikor megnézte, kiderült, hogy a pilóta gázálarca volt.
– Nem volt ez semmi különös, ugyanolyan volt, mint bármelyik másik hasonló gázálarc. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt ráírva. Milyen márkájú lehetett. Két-három hónap múltán egyszer csak megállt a házunk előtt a kínai nagykövetség autója. Fogalmam sincs, ők honnan tudták meg, hogy nálunk van ez a maszk. Könyörögtek, adjuk el nekik – mesélte a negyven év körüli fiatalember.
– Előbb csak kétszáz márkát ajánlottak, de mondtuk, hogy az kevés. Két hónapig vagy még tovább is, minden hétvégén ide jártak unalmaskodni – idézi fel az emlékeket Saša édesapja. – Hoztak ajándékba valami kendőket kínai selyemből, meg más apróságot, de nem akartunk kötélnek állni. Egyszer csak azt mondja a feleségem, adjátok el, és vegyünk rajta egy tüzelős sparheltet úgyis tönkre ment, ami van. Nos, hát ezt vettük akkor. 500 márkát kaptunk. Ennek már 10 éve, a sparhelt is tönkre ment már azóta –- meséli az apa.
Mirjana Leposavić pedig arról mesélt, hogy jó háziasszony módjára, amikor megjöttek a kínaiak, ő szívélyesen vendégül látta őket. Kávét és süteményt kaptak.
– Olyan jól megbarátkoztunk, hogy hívtak minket, menjünk el hozzájuk látogatóba. De nem mentünk. Ugyan hova mentünk volna?
Milan Lepotić elmeséli, hogy egy fiatal fiú két dobozt vett ki a lopakodó szárnyából. Rajta volt a cég neve meg valami számkombináció. Hazavitte, s hogy még szebb legyen, lemosta. Ám abban a pillanatban minden írás eltűnt a dobozról.
A faluban azt is megtudtuk, hogy az a gazda, akinek a parcelláján földet ért az amerikai csoda, nemrégiben egy fóliába csomagolt könyvet szántott ki a földből. Mint kiderült, a lopakodó kézi vezérlésének utasítása volt ez. A gazda azonnal jelentette a hadseregnek, hogy mit talált, és elvitték ezt is, mint a vadászgép többi részét a belgrádi repüléstörténeti múzeumba.
Az emlékek idézgetésével ismét visszakanyarodtunk a tíz évvel ezelőtti estéhez. Mint köztudott, a pilóta katapultált. Másnap megtalálták a túlélőcsomagját. Arra a kérdésemre, hogy azonnal keresni kezdték-e a pilótát, a polgármester mosolyogva válaszol.
– Nem kerestük azonnal, csak másnap. Még azon az éjszakán 32 NATO-helikopter a föld közelében keresni kezdte, fent a magasban pedig több mint 100 vadászgép biztosította az akciót. Senki egy ujjal sem mert hozzányúlni a pilótához. Hajnali két-három óra felé épen és egészségesen kimentették. Azt hiszem, ez így is volt jó, mert ha valami baja esett volna, szerintem Buđanovcit a föld színével tették volna egyenlővé – meséli a polgármester, és hozzáteszi – Igaz, hogy minden évben tartanak megemlékezést, de még sohasem hívták meg erre az amerikai pilótát. Viszont arról van tudomása, hogy egy helybeli interneten felvette vele a kapcsolatot. A polgármester szerint a pilóta hivatásos katona volt, tette a dolgát, ám mint megjegyezte, a nagy tapasztalattal rendelkező szakember Amerika-szerte arról tart előadást, hogy a lopakodó műszaki okok miatt zuhant le, és nem lelőtték.
– Tudja, olyan a lopakodó históriája, mint a Coca-Cola. Vannak ennél a világhírű üdítőnél sokkal jobbak is, csak ennek kiváló volt a marketingje. A lopakodóé is az volt. Ez Coca-Cola repülőgép, nem is olyan láthatatlan, mint amilyennek hitték, hiszen Dani ezredes bebizonyította, hiába a túlerő, a tudás mégis győzedelmeskedik – mondta.
Szerinte a hadsereg nem méltányolta eléggé Dani ezredes tudását és odaadását. Sajnálatosnak tartja ezt, de Buđanovciban egy háztelket ajánlanak fel annak az embernek, aki falujukat világhírűvé tette, és díszpolgárukká avatják. Személy szerint ő is, meg a falu is nagy csodálója a magyar katonatisztnek.
