Nem tudni pontosan, milyen ízű egy kalap. Éttermi menükön nem szerepel ilyen „fogás”. Ha valaki kóstolta már – hiszen emberek gyakran fogadkoznak, hogy vállalkoznak a mutatványra –, valószínűleg nem verte nagydobra. Lord Paddy Ashdown, a múlt heti brit parlamenti választáson leszerepelt Liberális Demokraták kampányfőnöke, volt vezetője azonban valószínűleg kénytelen lesz beszámolni fejfedője ízéről. A voksolás utáni eredménybecslések láttán ugyanis megfogadta: megeszi a kalapját, ha a pártja olyan súlyos vereségét szenved, amilyenre a felmérések utaltak.
A politikai közélet egyik legtekintélyesebb szereplőjeként ezek után aligha szegheti meg a szavát. Kalapját ezért nem a fejére, hanem a szájába kell tennie, mert a liberálisok a modern brit politikatörténet legsúlyosabb vereségét szenvedték el. A 650 fős alsóházban csupán nyolc képviselői helyet szereztek, az eddigi 57 helyett.
Kalapfogyasztást mások nem ígértek, de néhány vezetőt még fájdalmasan érint az eredmény. Igaz, a voksolás óta annyi pártelnök fejébe került már a kudarc, hogy történetük akár több shakespeare-i (király)dráma megírásához szolgálhatna kiváló témaként. Az eddigi kormánykoalícióból kiszoruló liberálisok mindenesetre a következő (ötéves) parlamenti ciklusban legfeljebb a statiszták szerepét játszhatják, a vérmes euroszkeptikus és bevándorlásellenes Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjával (UKIP) együtt, amely a tavalyi európai parlamenti választáson még tündökölt, ezúttal viszont be kell érnie egyetlen mandátummal.
Hatalmas a csalódottság a Munkáspártban is, amely kormányzásra készült, de 1987 óta a legrosszabb eredményt érte el. Bár a laburisták 232 mandátumot szereztek, ez lesújtó számukra, hiszen eddig 26-tal több képviselőjük volt. Ed Miliband pártvezér emiatt a voksolás másnapján lemondott, követve a liberálisok elnökének, Nick Cleggnek és Nigel Farage UKIP-vezérnek a példáját.
Győztesből is több akad. A legfontosabb az eddigi koalíciós kormány fő erejét adó Konzervatív Párt, amelyet tíz éve David Cameron kormányfő vezet. A toryk abszolút többséghez jutottak, ráadásul 24-gyel (331-re) növelték eddigi mandátumaik számát.
A másik nagy nyertes Nicola Sturgeon, skót miniszterelnök asszony, a helyi nacionalisták vezére, aki pártjával kisöpörte az országrészből a hagyományos brit pártokat. A karizmatikus és népszerű Sturgeon 2014-ben került a Skót Nemzeti Párt (SNP) élére. A terület önállóságát követelő párt (amely tavaly elbukta a függetlenségi népszavazást) szinte mindent vitt: az 59 skót választókörzetben (ami ugyanennyi mandátumot jelent) 56-ban nyert. Képviselői között találjuk a 20 éves Mhairi Black – jogot tanuló – egyetemistát is, aki 1667 óta az alsóház legfiatalabb tagja.
Az SNP a toryk és a laburisták mögött a harmadik legnagyobb párt lett a monarchia parlamentjében. Ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni a követeléseit. Többen azt gyanítják, hogy a fergeteges sikeren felbuzdulva a kiváló szónok Sturgeon jövőre ismét felvetheti a függetlenség kérdését. London is ettől tart. Ezért a győzelem bejelentése után Cameron sietve megígérte a skótoknak: teljesíti ígéreteit. Például azt, hogy parlamentjük – adózási, közkiadási, egészségügyi, jóléti intézményei, oktatási és igazságszolgáltatási – jogköreit, illetve hatásköreit jelentősen bővíti.
Miközben London a skótokat marasztalja, Brüsszel az Egyesült Királyságot tartaná az EU-ban. Cameron ugyanis többször megismételte (legutóbb a választás után), hogy 2017 végéig népszavazást ír ki hazája uniós tagságáról. A referendumhoz kapcsolódó elvárásai már részben teljesültek (pártja parlamenti többséget szerezett, és egyedül alakíthat kormányt).
Egy feltétel azonban még nem adott: Nagy-Britannia és az EU viszonyának sikeres újratárgyalása. Ha ez is meg történik, a választók az eredmény alapján dönthetnék el, hogy maradnak-e az unióban, vagy nem.
Cameronék olyan kérdésekben is tárgyalnának Brüsszellel, amelyekhez az uniós szerződések egy részét kellene módosítani. Nemcsak bizonyos hatáskörök és jogok újratárgyalását kezdeményezik, hanem az EU négy – sérthetetlennek számító – alapelvének egyikét, a személyek (munkaerő) közösségen belüli szabad áramlását is megváltoztatnák. A toryk a bevándorlást szabályozó átmeneti korlátozások szigorítását, sőt az egész rendszer reformját szeretnék elérni.
A tagállamok jelenleg hét évig kirekeszthetik saját munkaerőpiacukról az újonnan csatlakozott országok polgárait. London jelentősen meghosszabbítaná ezt az időszakot. Azt szeretné, ha az „újaknak” csak akkor engedélyeznék a szabad munkavállalást, ha gazdaságuk felzárkózik a jelenlegi EU-tagok fejlettségi szintjének a közelébe.
Brüsszel nem támogatja a vitatott alapelv megváltoztatását, de azt sem szeretné, ha az Egyesült Királyság távozna a közösségből. A legutóbbi felmérésből is az derül ki, hogy a britek 55 százaléka ragaszkodik az unióhoz, a többiek viszont elhagynák.
A szövetséges Egyesült Államok ellenzi a szigetország kiválását. A következményektől tartva a brit gazdasági és üzleti világ szintén a bennmaradás mellett kardoskodik, a királyság ugyanis ezer szállal kötődik az EU-hoz.
