Múlt vasárnap óta nagy a lelkesedés Magyarországon a jobbközép érzelmű választók között, hiszen kedvencük, a Fidesz a többpárti országokban csak ritkán tapasztalható nagy előnnyel, több mint kétharmados többséggel megnyerte a választásokat. Ez az erőfölény elsősorban annak tudható be, hogy az elmúlt nyolc év alatt az ország vezetése, elsősorban gazdasági téren, hibát hibára halmozott, s ahelyett, hogy ezt őszintén bevallotta volna, tevékenységét folyamatosan sikerként hangoztatta, holott a hozzá nem értők számára is világos volt, hogy a legnagyobb baj van.
A polgárok ezt látták, s a szavazás első, majd a második fordulójában is keményen megbüntették a Gyurcsány-féle félresikerült politikát.
Naivság lenne azt hinni, hogy a szocialisták – legalábbis „befelé” – hittek a saját győzelmükben. Ők is nagyon jól tudták, hogy immáron nemcsak a fejsze, hanem a nyele is elveszett. Azonban politikusokhoz méltóan váltig hangoztatták, hogy csak ők vezethetik ki az országot a válságból. Amelybe ők taszították. A szavazók már ebben a kincstári optimizmusban nem hittek, és csaknem maradéktalan bizalmukat a Fideszbe fektették.
A győztes párt vezetői és szimpatizánsai – ahogy illik – hatalmas ünnepléssel nyugtázták a győzelmet. Olykor azonban úgy tűnt, hogy nem is annyira az egykori fiatalok pártja fölényének, mint a szocialisták csúfos vereségének örülnek.
Pedig…
Az egész hercehurcát figyelemmel kísérve a délvidéki embernek egyre rosszabb lehet a szája íze. Vajon csakugyan a jobbközép győzött, vagy a baloldal vesztett?
Valami hasonlót, csak sokkal rosszabb kiadásban és előzmények után mi már megértünk. Emlékezzünk a kilenc és fél évvel ezelőtti szerbiai elnökválasztásra, amikor a DOS (a Szerbiai Demokratikus Ellenzék) Milošević ellenjelöltjeként Koštunicát küldte csatasorba. Ő volt akkor az egyetlen olyan politikus, aki elvárhatta, hogy ne csak a változást akarók, de a szélsőjobboldali nacionalisták is rá szavazzanak. A 2000. október 5-i – mint azóta kiderült – politikai félfordulat után a Szerb Demokrata Párt vezére úgy érezte, hogy a nép melléje állt, s csak őt akarta államfőnek. Holott erről már akkor sem volt szó. Az emberek nem rá, hanem Milošević ellen szavaztak. Valószínűleg soha sem derül ki, de akkor bárki jelöltette volna magát a szerbiai államelnöki tisztségre, megnyerte volna a választást, mert – ismétlem – nem rá, hanem az országot és saját nemzetét is tönkretevő, véres háborúba taszító diktátort akarták kiebrudalni a politikából, majd később az országból.
A szerbiai példából akár a Fidesz is meríthetne némi tanulságot, mielőtt az abszolút többség birtokában olyan lépésekre szánná el magát, amelyek esetleg már négy, de legkésőbb nyolc év múlva a politikai hitelébe kerülnének.
Mert ki tudja: lehet, hogy a magyar választók nem is annyira a Fidesz mellett, hanem a szocialisták ellen tették le voksukat.
És az nem mindegy.
