Tizenhét évvel ezelőtt, május derekán, zsebemben a bordó útlevéllel nekivágtam életem első (és azóta is utolsó) külföldi munkavállalásának. Másfél évvel korábban még (a Magyar Szóban(!) több mint kétezer márka volt a fizetésem, de tizenhét hónap alatt ez az akkor irigylésre méltó összeg gyalázatos hatvankét márkára zsugorodott. Persze, akkor már nagyban dörögtek a fegyverek, s Boszniában is – amint Rejtő Jenő egyik különös figurája, Wágner úr, a Kékszakáll mondaná – valódi golyóval lőttek. A saját és más nemzeteket nyomorba döntő politikai elit szeme előtt a Karlovac–Karlobag–Ogulin határ lebegett.
Akkor még, ennek ellenére simán eljutottam célomig, a Karlsruhe melletti Linkenheimbe.
Mindössze három hónapra szólt a munkavállalási engedélyem, de ez az alig kilencven nap elegendő volt ahhoz, hogy hazafelé már átkelő vízumot követeltek az osztrákok.
S azóta a balkáni gettóban sínylődünk. Aki ki akar(t) innen lépni, kénytelen volt akár teljes napig sort állni valamelyik nagykövetség, vagy konzulátus előtt, ahol úgy beszéltek az emberrel, mintha puszipajtása lenne valamelyik al-Kaida vezérnek.
A hetek, hónapok múlásával más, elsősorban a kurrens országok külképviseletei rohamosan duzzasztották személyi állományukat, hiszen valamiképpen eleget kellett tenni a szerbiai állampolgárok utazási igényei egy részének.
Persze, akadtak olyanok is, akik hamar rájöttek, hogy nagy üzlet rejlik a schengeni vízum kiadása mögött. Talán még emlékezünk, habár az osztrák külügyminisztérium igyekezett sebtében szőnyeg alá söpörni az ügyet, hogy a belgrádi és a kijevi nagykövetségüknek csaknem teljes állományát egyik napról a másikra lecserélte. Kiderült ugyanis, hogy ezres nagyságrendű eurókért, közvetítők beiktatásával, árulták a hőn óhajtott vízumot. A határ menti városok csencselői is hamar rájöttek, hogyan lehet egy, vagy három hónapos időtartamra belépési engedélyt szerezni. Számos trükköt találtak ki, s mindegyiknek az alapja a kenőpénz volt. Tíz, húsz, vagy ötven euró az útlevélben, és nem kellett attól tartani, hogy a testvér esküvőjére igyekvő zentai csupán huszonnégy órás tartózkodásra kapott lehetőséget. Mert a tolóablak mögött ülő így látta jónak.
Csoda-e hát, hogy tizenöt évvel ezelőtt, amikor az Antall-kormány meghirdette a visszahonosítási akcióját, a Délvidékről sok ezren gyűjtögették őseik születési és egyéb kivonatait, mintegy bizonyítva, hogy valóban magyarok. Hogy hánynak sikerült ily módon megszerezni a magyar állampolgárságot, jobb nem beszélni róla. Persze, voltak fafejűek is. Az alulírottal együtt nem kevesen makacsul eldöntötték: addig nem teszik át a határon a lábukat, amíg nem utazhatnak abba az országba szabadon, amelynek határain belül az apjuk született.
Mert, valljuk be őszintén, a kettős állampolgárság után áhítozók legnagyobb részének eszébe sem jutott áttelepülni. Csak azt szerette volna, hogy ő, de még inkább a gyerekei, ember módjára utazhassanak a világban.
Sok évig tartó huzavona után Brüsszel a jelek szerint végleg rábólint: újévtől a montenegróiakkal és a macedónokkal együtt vízum nélkül utazhatunk az EU országaiba. Ez azt jelenti, hogy nem kell sorban állni, megalázkodni semelyik nagykövetségen vagy konzulátuson.
Végül marad két kérdés: kinek kell még a kettős állampolgárság, és: mi lesz a sok tintanyalóval, akik több mint másfél évtizedig nyomorúságunk haszonélvezői voltak. Tudomásunk szerint, szerbiai viszonylatban, igen tisztességes havi fixért?
Megtelik velük a munkaközvetítő? Lehet, de van-e aki most sajnálja őket?
Az ő daluknak vége.
