Azok a vajdasági magyarok, akik esetleg elolvasták vagy hallották Vona Gábornak, a Jobbik Magyarországért politikai tömörülés elnökének egy félmondatát, amely nemrégen hangzott el Gyergyószentmiklós mellett, az Erdélyi Magyar Ifjak találkozóján tartott beszédében, minden bizonnyal – szó szerint – ijedten kapták fel a fejüket.
Kereken húsz évvel ezelőtt a koszovói Gazimestanban, a rigómezei csata 600. évfordulóján rázta az öklét Slobodan Milošević és nagy garral harsogta: –Lehet, hogy nem tudunk dolgozni, de verekedni tudunk, és verekedni is fogunk.
Most már tudjuk, ez volt a négy évig tartó véres balkáni konfliktust megelőző „hadüzenet”. Ott és akkor azt is kijelentette, hogy minden szerbnek egy országban kell élnie. És a balkáni hadúr ez alatt nem azt értette, hogy a szerb haza befogadja a határain kívül élő nemzettársakat, hanem a határokat fogják jócskán odább tologatni. A hírhedt Karlovac–Virovitica–Ogulin vonalig.
Több mint százezer ember az életével fizetett ezért a vérgőzös eszméért és több mint hárommillióan, nagyobbrészt szerbek, kénytelenek voltak elhagyni az ősi családi tűzhelyet.
Majd fél évtizeden keresztül harsogta az uszító propaganda, hogy minden szerbnek egy országban kell élnie.
Keserves árat fizetett csaknem az egész volt Jugoszlávia, ezen belül is a kisebbségek, hiszen korábban nem volt példa nemzeti indíttatású atrocitásra; a rémálom szertefoszlása után meghasonlott ifjak és nem annyira fiatalok a mai napig is más nemzeteket hibáztatnak az elvesztett háborúkért, a tönkretett gazdaságért, a mélypontra zuhant életszínvonalért.
Hogy jön ide a Jobbik elnökének székelyföldi beszéde? Nos, ő, a média szerint, azt nyilatkozta, hogy „minden magyarnak egy hazában kell élnie”.
Mi, vajdasági magyarok (és nem magyarok) mintha Miloševićet hallanánk.
S az egészben a legkeservesebb, hogy a Jobbik egyre erősödik, híveinek tömege már számottevő, és aligha kétséges, hogy legközelebb bejut a parlamentbe. Akárcsak annak idején az évek óta Hágában raboskodó Šešelj hívei.
Ki volt a történelemtanára Vona Gábornak? Miért nem tanította meg, ha nem másból, akkor a magyar példákból, hogy az elvesztett háborúk mindig területvesztéssel is jártak? Ezt Magyarország a saját bőrén érezte és a trianoni traumát a mai napig nem heverte ki. Vagy ugyanaz a tanár miért nem beszélt neki a közelmúlt balkáni tragédiájáról, amelyet, tudjuk, a Vonáéhoz hasonló eszméket hajszoló idézett elő?
Biztos, hogy egy ilyen „vezérre” van szüksége a Kárpát-medence magyarságának? Mindezt a határon onnani szavazópolgárokban kellene tudatosítani.
Amíg nem késő.
