Mindenki azt találgatja Latin-Amerikában, hogy melyik lesz a következő ország, ahol elbukik, vagy jelentősen meggyengül a (radikális) baloldali hatalom. A sort Argentína nyitotta meg novemberben, majd decemberben következett Venezuela. Előbbiben az államfőt, Cristina Fernández de Kirchnert váltották le a szavazók, utóbbiban a radikális baloldali tömörülés uralta parlamentet menesztették. Venezuelában ráadásul elsöprő győzelmet aratott a 2009-ben alakult, harmincpárti (!) ellenzéki koalíció (MUD), megszerezve a kétharmados törvényhozási többséget. A pártszövetségben megtalálni a mérsékelt baloldal és a (szélső)jobboldal képviselőit is.
Ekkora erő birtokában akár még a radikális baloldali államfőt, Nicolás Madurót is elmozdíthatják tisztségéből. Ennek esélye valós, hiszen a buszsofőrből 2013-ban elnökké avanzsált populista politikus az utóbbi években börtönbe záratta a legveszélyesebb ellenfeleit. Döntését és egyéb túlkapásait pedig a győztesek nem nézik jó szemmel.
Emberjogi szervezetek nyolcvanra becsülik a politikai foglyok számát. Bár a MUD megosztott, abban teljes az egyetértés, hogy mielőbb amnesztiát kell hirdetni. Ennél több kérdésben azonban egyelőre nincsenek közös nevezőn a MUD-tagok, ami aligha meglepő, hiszen eredetileg csak a hatalom megbuktatására szerveződtek, szövetkeztek.
Ez azonban nem lesz elég a kormányzáshoz. Ahhoz sokkal több kell, az ország ugyanis súlyos gazdasági válságba süllyedt, a társadalom rendkívül megosztott, a közbiztonság katasztrofális, mindent átsző a korrupció, az árak (infláció) az egekben, az alapvető fogyasztási cikkekből pedig állandó a hiány.
Veszélybe került a radikális baloldal karizmatikus vezetőjének sajátos szocialista rendszere is, amelyet a 2013-ban elhunyt Hugo Chávez elnök neve után chávizmusnak kereszteltek el. Ennek az (volt) a lényege, hogy a korábbi hatalmas olajbevételekből Chávez dollármilliárdokat fordított a jóléti intézkedésekre, a társadalmi különbségek csökkentésére és a szociális helyzet javítására. Ezáltal jelentősen csökkent a szegények száma, hatalmas tömegek számára vált hozzáférhetővé az oktatás és az egészségügyi ellátás.
Mindez rengetegbe került az államnak, amely lényegében felélte a kőolajból befolyó hatalmas összegek nagy részét. Pénz hiányában az egyre fenyegetőbb államcsődöt az utóbbi időben pedig már úgy próbálta elkerülni, hogy elkezdte eladogatni a nemzeti aranytartalékot. Az embereknek nagyon elegük lett ebből.
Az új hatalom emiatt máris nagy kihívásokkal szembesült. A január 5-én megalakuló parlamentnek alighanem bőven lesz tennivalója. Nélkülözhetetlen és elodázhatatlan reformokat ugyanúgy meg kell szavaznia, mint a referendum kiírását az államfő jövőjéről, akit a győztesek közül csak kevesen látnának szívesen a továbbiakban is a tisztségében.
Néhány hónapja még maroknyian gondolták, hogy ekkorát bukik a kormánypárt Venezuelában. Azt pedig még kevesebben feltételezték, hogy az argentin elnökválasztás mindent eldöntő, novemberi második fordulójában vereséget szenved a korábban még biztos befutóként emlegetett Daniel Scioli baloldali jelölt. Mégis ez történt: helyette a jobboldali vetélytársa, Mauricio Macri nyert.
Argentína és Venezuela a kontinens két fontos állama. Az ott történt földcsuszamlásszerű politikai változások után egyre többen teszik fel a kérdést: vajon Latin-Amerika melyik országában várható a következő jobboldali meglepetés?
Az elemzők többsége azt valószínűsíti, hogy az újabb állomás Brazília lehet; a földrész legnagyobb területű és legnépesebb (csaknem 200 millió lakosú) országa, amelynek tavaly újraválasztott államfője, a mérsékelt baloldali Dilma Rousseff rendkívül népszerűtlen, és egyre jobban inog a széke. A korrupciós ügyekkel is összefüggésbe hozott elnök asszonyt jövőre akár meg is foszthatják hatalmától. Ha bukik, előrehozott választást kell tartani, amely könnyen végződhet ellenzéki (jobboldali) győzelemmel.
Úgy tűnik, hogy a baloldal másutt is nagy bajba kerülhet. Chilében például komoly veszélybe sodródott a szocialista Michelle Bachelet elnök asszony hibát hibára halmozó kormánya.
A súlyos válsággal küszködő Ecuador radikális baloldali államfője, Rafael Correa pedig meg sem akarja várni a bukást, amely a 2017-es választáson várna rá. Inkább nem jelölteti újra magát. Jó oka van rá, a felhalmozódott problémák miatt ugyanis sokan elfordultak tőle. Még az indián őslakosok is, pedig legutóbb épp az ő szavazataikkal nyert.
A kontinensen az ezredforduló óta végigsöprő baloldali áramlatok és hullámok – amelyek nem mellesleg az utóbbi tíz évben csaknem hatvanmillió embert emeletek ki a szegénységből – más országokban is lecsendesedőben, sőt visszahúzódóban vannak. A választók tavaly még sokkal több országban szavaztak a baloldali politika folytatására, mint a jobboldali visszatérésre, az idén azonban megfordult az irány.
Ennek okait még vizsgálják. Az azonban vitathatatlan, hogy a növekvő elégedetlenséget sok helyütt a lakossági életszínvonal-romlása, az elharapódzó bűnözés és a burjánzó korrupció okozza, ami hatalmas tömegeket fodít(ott) szembe a hatalommal, az egykori politikai jótevőkkel.
