Sikerrel mutatta be a muravidéki magyarság központjában, Lendván megalakult Egy & Más Vándorszínház társulata Tasnádi István Titanic vízirevü – vadromantikus katasztrófaszínház nem kevés zenével című előadását a szabadkai Népszínház színésze, Mess Attila rendezésében.
A Titanic vízirevü című darab a vajdasági közönség számára sem ismeretlen, hiszen 2001-ben a szabadkai Népszínház társulata is színre vitte Hernyák György rendezésében, ráadásul a főszereplő akkor éppen a nemrég bemutatott lendvai előadás rendezője, Mess Attila volt. Az alaptörténet szerint Alsóbelesden, az Isten háta mögötti faluban lázas készülődés folyik, a falu lakosai egy évtizedek óta a sárba beleragadva álló monarchiabeli hajót próbálnak felújítani. A munkálatokat a szülőfalujába hét év után visszatérő Ritter Dénes irányítja és pénzeli, aki régi álmát szeretné megvalósítani, nemcsak a hajót, hanem barátait és ismerőseit is ki akarja mozdítani az évtizedek óta ülepedő posványból. Amikor összeáll a vízirevü programja, a hajó elindul, ám megjelenik a hírhedt pesti maffiózó, aki visszaköveteli pénzét, így a vidám revü csakhamar valóságos rémálommá válik.
A darabban szereplő közvetlen és közvetett jelentésű hajónak a ma embere számára vonatkozó üzenetét taglaló kérdésre a választ maga a rendező adja meg: a hajó igazándiból egy szimbólum, afféle Noé bárkája, ami megpróbálja menteni a menthetetlent. A valódi mentés folyamata ugyanis csődöt mond, a céljáról nem is beszélve, mivel azokat, akik nem szeretnék, hogy megmentsék őket, nem lehet megmenteni. Az akarat tehát központi téma az előadásban, akképpen jelenik meg: akarnak-e egyáltalán valamit. Sokat beszélnek ugyan a változtatásról, de mindeközben önmagukat és egymást is meggyőzik arról, hogy nincs rá szükségük.
– Az előadás fontos célja, hogy rámutassunk az akarás és a nem akarás között feszülő ellentétekre, amelyek az emberekben igen mélyen szunnyadnak – magyarázza ŠtampahMihály, az előadás egyik szereplője, a DiáXínpad, illetve az Egy & Más Vándorszínház oszlopos tagja, majd hozzáteszi: – A darab a mi környezetünkre nézve is jelentős kritikákat fogalmaz meg, de nemcsak ránk, muravidéki magyarokra, hanem a teljes közösségre vonatkozóan. A kispolgári élet sajátos jegyei ugyanis szinte mindegyik kisváros légkörébe belehelyezhetők. Sajnos mi is gyakran szembesülünk azzal a hozzáállással, amely szerint sokan nem érzik át annak a súlyát, mennyire fontos lenne, hogy a közösség aktív tagjaiként beletegyenek valamit a közös kosárba. Inkább a sajátjukat féltik, így ragadva bele abba a valós tartalmak nélküli világba, amit a darab is a nézők elé kíván tárni.
A darabbeli történet azonban nemcsak ezen a ponton cseng össze a muravidéki valósággal, ugyanis mint az köztudott, Lendván a DiáXínpad létrejötte előtt hosszú éveken át nem létezett sem diákszínjátszás, sem műkedvelő színjátszás, tehát az így kialakult űrt volt hivatott pótolni a DiáXínpad megalakulása, amely annak köszönhetően, hogy a fiatalok profi rendezők irányítása alatt dolgozhattak, magas színvonalra tudta emelni a diákszínjátszást, ezáltal pedig – ahogyan Štampah Mihály fogalmaz – némiképp sikerült kimozdítaniuk az embereket a mindennapok egyhangúságából. Ám mivel a DiáXínpad tagjai időközben egyetemisták lettek, elérkezett az ideje annak, hogy a fiatalabb és az idősebb korosztály képviselőit is bevonják a mozgalomba, így jött létre az Egy & Más Vándorszínház, amelyhez a diákok mellett olyan személyek is csatlakoztak, akik szeretnének tenni valamit a közösség kulturális életének fejlesztéséért.
– Jelenleg tizennyolcan vagyunk a társulatban, a rendező kivételével mindannyian műkedvelők, lelkes amatőrök, akik valamennyien fényes jövőt jósolunk a csapatnak – magyarázza Štampah Mihály, aki szerint a vándorszínház létrejöttének valódi jelentősége csak később mutatkozik majd meg. Abban bíznak, hogy lesznek olyan fiatalok, akik az előadásaikat látva kedvet kapnak majd ahhoz, hogy ők is kipróbálják magukat, ha nem is azonnal a színjátszás területén, akkor akár egy-egy alkalmi jellegű irodalmi műsorban. De ugyanez érvényes az idősebb korosztályra is. Az igazán lényeges tehát az lenne, ha végre el tudnának jutni odáig, hogy ne kelljen mindenkit noszogatni, hanem bizonyos dolgok maguktól is kipattannának, sőt létre is jönnének. Mindehhez persze nagyon fontos lenne az is, hogy az előadást minél több helyen bemutassák, ezáltal szélesebb körben is eljuttatva a közönséghez azt az üzenetet, amit a produkció létrehozásával közvetíteni szerettek volna. Annak érdekében, hogy a darabbal ellentétben, a valóságból ne tűnjön el a különbözőség, a sokszínűség és a változatosság. Az egyformaság ugyanis – ahogy Mess Attila megfogalmazta – visszatart, mert nem kell gondolkodni, csak követni, így lassan olyan állóvíz jön létre, ami könnyen sárrá alakul, amelybe amíg nedves, addig beleragad az ember lába, amikor pedig megszárad, kemény lesz, és fogva tartja azt, aki lépne. Aztán már nem is lépne, csak áll és bámul, eközben pedig lassan azt is elfelejti, hogy egyszer régen gondolkodott is.
