Az egyik népszerű internetes portál a minap igen érdekes felvételt közölt arról, mi újság ma a Futrinka utcában, a híres, ma mindössze tíz házból álló budai zsákutcában. A válaszadók – végre valahára valakik – pozitívan nyilatkoztak, mondván, minden rendben van arrafelé, épül, szépül a környék, sőt, egyikük kifejezetten azt állította, a Futrinka utca a legjobb utca az országban. Egy másik megszólaló az utca nevével kapcsolatos asszociációkra vonatkozó kérdésre válaszolva kifejtette, jó lenne, ha a legkisebbek ma is hallhatnának, illetve láthatnának a Futrinka utcában játszódó történetekhez hasonló meséket.
Bizonyára sokan emlékeznek arra a burgonyaszirom-reklámra, amelyben a nagypapa azt fejtegeti, mennyire sajnálja, hogy a régi jó dolgokból mára már nem maradt semmi. Bár az egyik népszerű magyarországi humorista néhány hónappal ezelőtt viccesen azt mondta, a reklámbeli nagypapa ezzel a mondatával elsősorban a nagymamára céloz, de a tréfás fejtegetéstől eltekintve, ezúttal higgyünk a reklámnak, még akkor is, ha nem szokásunk. Hiszen ha továbbvisszük a dolgot, és az ominózus mondatot nem csupán a burgonyasziromra vonatkoztatjuk, a nosztalgia általános érzése valóban mindannyiunk életében fontos szerepet játszik. Egyebek mellett ezért is emlékezünk vissza olyan szívesen gyermekkorunk meghatározó élményeire, a legkedvesebb olvasmányainkra, a kedvenc meséinkre, köztük a Mi újság a Futrinka utcában? című, egykor rendkívüli népszerűségnek örvendő kesztyűbáb-sorozatra, amire valószínűleg már csak a közép- illetve az idősebb korosztály képviselői emlékeznek, ugyanis azt még a hatvanas évek elején indította el a Magyar Televízió. A Bálint Ágnes írásai alapján és Bergendy István zenéjével készült sorozat bábjait Lévai Sándor és Bródy Vera tervezték, akik először Cicamica figuráját alkották meg, majd megszületett Morzsi és Böbe Baba is, ugyanis a fáma szerint a készítőknek útjára kellett indítaniuka Nagyapó című műsort, amelyben az elképzelések szerint nagyapó elmagyarázta volna például a gyerekeknek, hogyan jut be a házba a vízvezeték és hasonlók. Bálint Ágnes azonban úgy gondolta, ez így elég unalmas lett volna, ezért kitalálta, legyen nagyapónak egy cicája is, Cicamica. Aztán becsempésztek egy kutyát is, Morzsit, meg egy rongybabát, Böbe Babát, akit a nagyapó a nyaralásból hozott magával. Amikor megvolt a három figura, akkor jött az ötlet, kellene egy utca is, ahol lakhatnának, ők is, mások is, ez lett a Futrinka utca. Később megszületett a híres kismalac, Mazsola figurája is, amely – azt hiszem, bátran kimondhatjuk – még ma is él, hiszen Mazsola, Tádé és a többiek kalandjairól számos bábfilm, könyv és diafilm is készült. Igaz, a Magyar Televízió elleni ostrom után felröppentek olyan hírek is, miszerint nyoma veszett Mazsolának, a Tádé-bábunak, és eltűnt Manócska és Böbe Baba bábja is, ám később kiderült, a kesztyűbábok szerencsére sértetlenül átvészelték a zűrzavart, így különleges értékekként továbbra is fennmaradtak az utókor számára.
Mindez azért érdekes, mert régóta viták folynak a gyermekek és a fiatalok olvasási szokásainak alakulásáról, illetve az ezzel kapcsolatos negatív tendenciák esetleges módosíthatóságáról. Vannak, akik azt mondják, mindegy mit, csak olvassanak, Vannak, akik szerint mindezt igenis irányítani kell, annak érdekében, hogy az érdeklődési körük, az ízlésviláguk megfelelőképpen fejlődhessen. Nyilvánvalóan nehéz egyértelműen állást foglalni ebben a kérdésben, ahogyan abban is, vajon jó-e az, ha az iskolai kötelező olvasmányok sorában a nagy klasszikusok kiemelkedő jelentőségű alkotásait lassan felváltják a modernebb, irodalmi szempontból talán jóval kevésbé értékes, ám a gyerekekhez közelebb álló művei. Az elmúlt időszakban igen sokféle próbálkozást is láthattunk arra, hogy a klasszikus műveket miként lehet közelebb hozni a fiatalokhoz. Voltak köztük sikeresebbek – mint például a különféle színpadi feldolgozások – és kevésbé sikeresek is – mint a művek rövidített változatainak kiadása. Kétségtelen, hogy a világ változik, és ezzel a gyermekek és a fiatalok érdeklődési köre is. A vámpírtörténetek például eddig soha nem látott népszerűségnek örvendenek, akárcsak a valóságon túli elemek sorával átitatott történetek. Kérdés azonban, hogy az érdeklődés felkeltése és esetleges fenntartása mellett vajon alkalmasak-e ezek a művek a nevelési célzatú funkciók ellátására is. A válasz nyilvánvalóan erősen nézőpontfüggő, úgy is mondhatnánk, az igazság valószínűleg ebben az esetben is valahol félúton van. Ám a reklámbeli nagypapa után szabadon: kár lenne, ha a régi jó dolgokból tényleg nem maradna semmi.
