A Magyar Nemzeti Tanácsnak a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház létrehozására vonatkozó döntése már a meghozatala pillanatában is megosztotta a közvéleményt. Vélemények ugyan elhangzottak pro és kontra is, ám az érvek, a magyarázatok eddig jórészt elmaradtak. Az Újvidéki Színház igazgatóját, László Sándort arra kértük, mondja el véleményét a téma kapcsán, illetve azt is, vajon miként érintheti mindez az Újvidéki Színházat. Az igazgató kockázatosnak tartja a döntést, amely szerinte egyfajta központosítást jelenthet majd a vajdasági magyar színjátszásban, éppen ezért jogosnak látja azokat a félelmeket, amelyek arra vonatkoznak, a döntés veszélyeztetheti a meglévő színházak, köztük az Újvidéki Színház működését is.
– A döntés megszületett, ezért most vitatkozni róla szerintem már eső után köpönyeg. A Magyar Nemzeti Tanács biztosan kellő körültekintéssel és bölcsességgel hozta azt meg, miután megfelelő alapossággal járta körül a témát. Ez már nem a véleménycsere ideje, hanem inkább a megvalósításé, a végrehajtásé. Zárójelben jegyzem meg, a vélemény kikérése és a véleménycsere nem ugyanaz. De ha már megkérdeztek, akkor a válaszom a következő: talán célszerűbb lett volna a döntés meghozatala helyett egy erre vonatkozó szándéknyilatkozatot előterjeszteni, legalábbis addig, amíg nincs pontosan feltérképezve, ki és milyen anyagi forrásokat csoportosít majd eszközöket e mellé az elképzelés mellé, mert egy nemzeti színházat létrehozni, megalapítani megfelelő eszközök nélkül enyhén szólva is kockázatos. Én eddig egyetlen erre vonatkozó információt sem hallottam, inkább csak a szükségességéről szólt a fáma. Abban a néhány, a sajtóban megjelent, tartalmi vonást is magában foglaló elemben viszont nincs semmi új, semmi olyan, ami már ne létezne a vajdasági magyar színjátszásban, gondolhatunk akár diákszínjátszásra, a drámaírás pártolására és fejlesztésére, vagy a klasszikusok játszására is. Megannyi – szerintem külsőségnek számító – érvet lehetett már hallani a majdani nemzeti színházzal kapcsolatban, de komoly, átgondolt koncepcióval még nem találkoztunk. Talán előbb-utóbb erre is sor kerül majd. Addig is engedtessék meg nekem, hogy a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház létrehozását egyfajta központosításként éljem meg, amely vélhetően a meglévő színházak pozícióit gyöngítené, mert megannyi esetben – például a pályázatok elbírálásakor, egy-egy produkció létrehozásának támogatásakor – mindenképpen előnyt élvezne a többi színházzal szemben. Aztán itt van az agyelszívás réme is. Félelmünk, hogy elveszíthetjük társulataink legjobbjait, reális, hiszen egy nemzeti színház létrehozásához természetesen jóval nagyobb létszámú színészgárda szükségeltetik, mint amekkorával eddig működtek színházaink. Én a központosítással ellentétben a meglévő színházak erősítését, sokkal jobb helyzetbe való hozását tartom fontosnak. Ez alatt azt értem, hogy például munkahelyeket kellene biztosítani a Zentai Magyar Kamaraszínházban, a szabadkai és újvidéki színházak számára szállítóeszközöket beszerezni, korszerű technikai eszközökkel gazdagítani meglévő intézményeinket, nem beszélve arról, hogy mekkora jelentőséggel bírna akár újak létrehozása, mint például egy a bánáti magyarság számára nélkülözhetetlen színház – magyarázta lapunknak nyilatkozva László Sándor, akinek saját bevallása szerint voltak kételyei afelől, megossza-e a véleményét vagy sem, az szalonképes-e vagy sem, végül mégis úgy döntött, megosztja nemzettársaival, annak ellenére, hogy – ahogyan fogalmaz – a mai vajdasági magyar közbeszédre a kizárólagosság, az árulózás és a hisztériakeltés jellemző.
