A Vajdasági Magyar Nemzeti Színház létrehozására vonatkozó MNT-döntés mind politikai, mind szakmai körökben jelentős vitákat váltott ki. Dr. Káich Katalin művelődéstörténész, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dékán asszonya, a Magyar Nemzeti Tanács tagja szerint bár elsőre anakronizmusnak tűnhet a huszonegyedik század elején egy nemzeti színház létrehozása, az mégis indokolt, hiszen nincs egy nemzeti hagyományokra épülő korszerű színházunk, amely lehetővé tenné térségünk specifikus szellemiségének dramaturgiai megfogalmazását az önmagunkra ismerés viszonylatában.
– Anakronizmusnak tűnhet a huszonegyedik század elején egy nemzeti színház létrehozása, hiszen az a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század fordulóján, a nemzeti öntudatra ébredés korában meghatározó része volt a nemzeti művelődési folyamatoknak Kelet-Közép-Európában. Okkal kérdezheti az ember, hogy korunkban mi szükség van arra, hogy egy nemzeti közösség az anyaország határain túl, úgymond saját nemzeti színházat alapítson. A válaszkereséskor a kérdésfeltevő nagyon hamar megállapíthatja hogy a globalizálódás elsősorban a nemzeti értékek kiüresedéséhez, szétfoszlásához vezetett/vezet, miközben felerősödtek/felerősödnek a bomlasztó nacionalizmus felhangjai, amelyek a nemzeti közösségek megmaradását igencsak veszélyeztetik. A hétköznapok embere viszont, amikor arra keresi a választ: ki is vagyok én, még mindig főként nemzeti, vallási, esetleg regionális kategóriákban gondolkodik, nem pedig a Hamvas Béla-i vonatkozó megállapítás elvei szerint, nevezetesen: „az embernek világa van”, ehhez pedig nem tartoznak az említett fogalomkörök – magyarázza kérdésünkre válaszolva dr. Káich Katalin, aki szerint a nemzeti közösségek esetében a globalizálódás mellett az önazonosság-tudat elbizonytalanodásában jelentős szerepe van a többségi nemzet időnkénti intoleráns viszonyulásának is, s e kettő együtt egy olyan folyamatot is beindíthat, amely megmaradás címen a hagyományokhoz való visszatérésben, ragaszkodásban keresi a kiutat.
– A tradíció mellett az emberek az öndefiniáláskor igénylik a nemzethez, a valláshoz, a régióhoz való tartozás bizonyosságot adó alátámasztását. E két alapvető szükséglet kielégítése vezeti el a nemzeti közösséghez tartozót a huszonegyedik század elején annak a célkitűzésnek a megfogalmazásához, amelyben hitelt tesz a nemzeti jellegű kulturális intézmény létesítése mellett. Térségünkben a magyar színjátszásnak nagy hagyománya van, amelynek útja a tizennyolcadik századi iskolai színjátszástól, a két világháború közötti szerteágazó amatőr színjátszáson át a tizenkilencedik és huszadik századi hivatásos színházi gyakorlatig terjed. A nemzeti jellegű huszonegyedik század eleji színházra azért van szükség, mert az utóbbi időkben a színjátszás magyar hagyományainak ápolása tekintetében – lásd pl. A harmadik ablak című előadást az Újvidéki Színházban– kissé adósok lettünk. Az elgyökértelenedés mindig is nagy veszélyt jelentett egy-egy közösség kultúrájának fennmaradására, s ez esetünkben azon is meglátszik, hogy kortárs irodalmunknak nagy a tartozása éppen a drámaírás viszonylatában. Van egy kiváló kísérleti kamaraszínházunk, van egy nagyszerű európai kortárs dramaturgiát megfogalmazó és kifejezésre juttató színházunk, de nincs egy nemzeti hagyományokra épülő korszerű színházunk, amely lehetővé tenné térségünk specifikus szellemiségének dramaturgiai megfogalmazását az önmagunkra ismerés viszonylatában. Többek között ezért kellene megalakítani a nemzeti színházunkat – hangsúlyozza dr. Káich Katalin.
