Amikor a legtöbb embernek Shakespeare-ről a szavak, a szállóigévé vált mondatok jutnak eszébe, vajon mit gondolhatunk arról, ha egy társulat úgy dönt, mellőzi a szavakat és inkább eltáncolja a Shakespeare-művet. Ha mindezt úgy teszi, ahogyan pénteken este tette a belgrádi Bitef Teatar Bitef Dance Companyja és a budvai Grad Teatar a koprodukcióban készült Othello című előadással, akkor csakis jót.
A táncszínházi produkció azok számára is élvezetes lehetett, akik esetleg nem ismerik Othello és Desdemona történetét. Én magam is egy idő már nem a történetet kerestem a hét táncos kifinomult, egymásra hangolt mozdulataiban, Zoran Marković és Maša Kolar koreográfiájában, hanem egyszerűen „csak” hagytam magam sodortatni a látvánnyal és a zenével, a fekete színpadon élénk színű ruhákban villódzó előadók pezsgésével, a kreatív díszlet, az asztallapok ajtóként való nyitódásával, csukódásával, és Lajkó Félix utánozhatatlanul energikus zenéjével, amely kitűnő választásnak bizonyult a nem kevésbé energikus mozgáshoz.
Nagyon ügyesen játszott a szombaton látott '91-'95-ös generációban a Zágrábi Ifjúsági Színház tizenkét fiatal, 1991 és 1995 között született szereplője, ám az előadás annak ellenére, hogy igazán komoly a témája, olyan dologról beszélt (olykor a fekete humor elemeivel nagyszerűen élve), amiről igenis beszélni kell – a horvát-bosnyák háborúról, etnikai tisztogatásról, öncélú gyilkosságokról – számomra túl hosszú és fárasztó volt.
A szünet nélküli majdnem kétórás előadás végén a 12 fiú asztalhoz ült, hogy elmondja, kicsoda, milyen nemzetiségű, milyen vallású, és hogy mi történt a születése napján. A horvát-bosnyák összetűzés időszakában születtek, tehát súlyos információk tömkelege hangzott el, amelyet megspékeltek egy kis turbófolkkal, nem kevés káromkodással, kiabálással. A magam részéről örültem volna neki, ha miközben a háborús időről beszélnek, nem hülyéskedik el a dolgot, mert bemutatkozásuk közben egymás ugratása a színpadon kezdetben szimpatikus pajkosság volt, később már úgy tűnt átestek a ló másik oldalára.
Apropó lovak! A szombatot lovakkal zártuk. Vagyis önmagunkkal. A bennünk vágtázó lovakkal, azaz a tudatalattink lényeivel, az elfojtott álmainkkal, vágyainkkal. Gergye Krisztián Társulatának Quartet című táncszínházi előadása tükröt tartott a nézők elé. Mármint azok elé, akiknek a tudatalattijában ott lapul valami abból, amit a színpadon láthattunk. Az Accord Quartet vonósnégyes élő zenei kísérete mellett a négy táncos bemutatott szinte mindent mi szem-szájnak és egyéb testrészünknek ingere lehet: kikötözés, beöltözés, szexuális szerepjátékok, szadizmus, mazochizmus, nő férfival, nő nővel, férfi férfival... Persze mindezt eltáncolva, és izgalmas volt ez úgy, hogy mindeközben nem láttunk mást, csak lovakat. És még borzongatóbb, ha azt is tudjuk, hogy bár az előadás Heine Müller Kvartett című darabját idézi, az előadók valójában a saját Rorschach-teszt eredményeik alapján készítették az előadást, amely izzó és sötét. Vörös és fekete. Mint a színpad díszlete, mint a táncosok jelmezei, mint önmagunk legbelső világa.
A fesztivál hétfőn zárul.
