A zEtna VII. Irodalmi Fesztiváljának vendége volt a zentai születésű, Szegeden élő irodalomtörténész, költő és műfordító, Kollár Árpád, akit nemrég a Fiatal Írók Szövetségének elnökévé választottak, amely szervezet a harmincöt éven aluli írókat tömöríti, egyetemes magyar irodalmi keretekben gondolkodva, így elnökként fontos feladatának tartja, hogy minél szerteágazóbb együttműködést alakítson ki a különböző határon túli régiók között annak érdekében, hogy az alkotók minél gyakrabban találkozhassanak, beszélgethessenek egymással.
A zEtna Irodalmi Fesztiválján az irodalom menedzseléséről szóló kerekasztal-beszélgetésben is részt vettél, ahol sajátosan optimista véleményt fogalmaztál meg. Szerinted miként lehetne jól menedzselni az írókat, illetve magát az irodalmat?
Iszonyatosan összetett kérdés ez, amire értelemszerűen nincs adekvát válasz. Gyakran hajlamosak vagyunk elmondani, bajban van az irodalom, bajban van a kultúra, azért, mert nem olvasnak elegen, nem írnak elegen, az irodalomnak nincs meg az a pozíciója, ami régen megvolt. Ha innen indulunk el, akkor általában nem nagyon jutunk előre. Azért örültem ennek a kerekasztal-beszélgetésnek, mert bár innen indultunk el, megpróbáltunk elmozdulni a megoldási lehetőségek irányába is. Azt természetesen nem tudjuk pontosan, mi lehet a megoldás. Részben nyilván az, hogy szervezettebben kell lobbizni az érdekérvényesítés terén. El kell tudni magyarázni, miért fontos az, hogy szülessenek könyvek, legyenek irodalmi rendezvények. Persze, nagyon nehéz érvelni ezek mellett a dolgok mellett akkor, ha tudjuk, hogy mennyi minden másra is kell a pénz, hiszen a kultúra ma gyakorlatilag az emberiség luxusának számít. De azt gondolom, ha olyan rendezvényeket tartunk, amelyek érdeklik az embereket, olyan könyveket adunk ki, amelyekre igény mutatkozik, akkor van esély az elmozdulásra. Fontosnak tartom, hogy megpróbáljuk megtalálni a saját olvasótáborunkat, és ne folyton azon siránkozzunk, hogy az emberek nem olvasnak. Azt tapasztalom, hogy vannak olyan körök, amelyeknek a tagjai igenis olvasnak ezt-azt, köztük jó dolgokat is, bármilyen furcsa, olykor még lírát is. Ezen a vonalon kell tovább dolgoznunk, el kell mennünk az olvasókhoz, figyelemfelkeltő rendezvényeket kell tartanunk, és megfelelő módon kell felhasználnunk az adott kereteket.
A felszólalásodban is az előretekintés fontosságára hívtad fel a figyelmet, arra, hogy túl kell lépni bizonyos dolgokon ahhoz, hogy eredmények születhessenek.
– Igen, mert azt gondolom, ez valószínűleg egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik, tehát ha mindig elmondjuk, hogy milyen rossz nekünk, akkor előbb-utóbb tényleg rossz lesz. Nem lenne szabad ennyit siránkoznunk. Túl kell lépnünk ezeken a dolgokon. Megváltozott a világ, tényleg nem az van, mint a rendszerváltás előtt volt, amikor az állam kulturális intézményrendszert, ezen belül könyvkiadókat tartott fenn, aminek köszönhetően sokan megéltek abból, hogy megírtak egy könyvet, mert az húszezer példányban kapható volt, ráadásul meg is vették a könyveket, mert nem volt ennyi kulturális vagy álkulturális termék. De az illúzióknak nem feltétlenül kell bedőlnünk. Magam is vajdasági vagyok, így tudom, hogy a kisebbségi létben fölöttébb hajlamos erre az ember.
Véleményed szerint miként idomulhatna az irodalom népszerűsítésének rendszere a megváltozott körülményekhez? Említetted, hogy alternatív módokat kell találni. Mik lehetnének ezek?
Lehet, hogy félreérthető, amit mondok, de ahogy említettem is, vannak olyan körök, ahol trendi irodalmi programokat is lehet tartani, ahol van erre igény. Azt gondolom, hogy meg kell becsülni azt, hogy vannak fiatalok, akiket érdekel a művészet – az irodalom, a zene, a film, a színház –, mert rájuk lehetne építeni, valamiféle szövetséget kötve a társművészetekkel. Az alternatív módokra elsősorban olyan értelemben céloztam, hogy sok esetben már mi sem klasszikus író–olvasó találkozókat szervezünk a Fiatal Írók Szövetségével, hanem próbálunk érdekesebb helyszíneket keresni, ahol nemcsak irodalmi beszélgetések folynak, hanem igyekszünk valamiféleképpen megfűszerezni a programokat ezzel-azzal. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy kevésbé értékes produktumokat próbálnánk lenyomni az emberek torkán, mert nem a bulvárosodást hirdetjük, hanem azt, hogy az értékéket megbecsülve kell azokat érdekessé tenni. Ma már kevés esetben működik az, hogy eljön egy író, meghallgatják húszan vagy ötvenen, aztán hazamegy. Persze vannak nagyon hangulatos estek is az ilyen típusúak között, de kétségtelen, hogy ezeknek a bázisa egyre szűkebb. Ugyanakkor a más típusú rendezvényeknek is van értéke, mint amilyen például a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál, amelynek szervezéséből Orcsik Roland barátommal együtt magam is kiveszem a részem. Az például egy alternatív helyszín, amire eljönnek az emberek, ahol meghallgatják az irodalmi szövegeket, és azt hiszem, ezáltal egyfajta kitörési pontot is jelenthet.
Utaltál rá, hogy tapasztalataid szerint a fiatal írók számára igen nehéz az indulás. Miben látod ennek az okát?
– Elsősorban abban, hogy nem nagyon vannak fix pontok, ezért a fiatal, pályakezdő íróknak nem könnyű tájékozódniuk. Hiába van rengeteg orgánum, ahol publikálni lehet, a tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy nehezen indulnak el a szerzők, illetve nagyon nehezen igazodnak el ebben a szöveg- és médiumdömpingben. Mi szakmai segítséget próbálunk nekik nyújtani. Vegyünk például azt, hogy amikor kijön az ember a gimnáziumból, ismeri Adyt, Petőfit és Kosztolányit, aminek következtében megírja a maga Ady-parafrázisait, bedörömböl a szerkesztőségek ajtaján, majd szembesülnie kell azzal, hogy a kortárs irodalom egészen másról szól. Azt hiszem, óriási problémák vannak a középiskolai irodalomoktatás terén is, hiszen a kortárs irodalom szinte egyáltalán nem jelenik meg benne. Nem jelenik meg az, ami a mai fiatalokat érdekelhetné: a populáris irodalom vagy például a dalszövegek. Járunk alternatív irodalmi órákat tartani a gimnáziumokba, ahol azt tapasztaljuk, a diákok gyakran rácsodálkoznak arra, hogy még élnek fiatal írók, hogy vannak, akik ilyesmivel foglalkoznak. Tehát nem elég az, ha egy-egy folyóiratban publikál az ember, erőteljesebben jelen kell lenni az irodalmi életben. Másrészt az ember nem születik költőnek, a fiataloknak szakmai segítségre is szükségük van ahhoz, hogy jobbá váljon, kiváltképp azért, mert rengeteg vacak, dilettáns kiadó van, amelyekbe ezen segítségnyújtás nélkül könnyen belefuthatnak.
Mennyiben látsz reális esélyt arra, hogy az olyan a társadalmi folyamatok alakulására, mint amilyen például a tanterv módosítása, hatást tudjon majd gyakorolni a Fiatal Írók Szövetsége is?
– Azt hiszem, egyelőre még kis halak vagyunk ehhez, de nem vagyok pesszimista ezen a téren sem. Természetesen nem azt mondom, hogy az értékes irodalmi műveket teljes egészében le kell cserélni, de az biztos, hogy ez a temérdek mennyiségű életrajzszerű anyag befogadhatatlan a diákok számára. Tény, hogy valamit változtatni kell ezen a téren, hiszen amikor a Szegedi Tudományegyetemen tartok órákat, magam is gyakran szembesülök azzal, hogy még a magyar szakos egyetemisták sem tudnak mit kezdeni a kortárs íróinkkal, köztük akár Tolnai Ottóval vagy Domonkos Istvánnal sem, ez pedig valahol a középiskolai oktatásban gyökerezik. Azt gondolom, számukra is izgalmasabb lenne, ha úgy tudnánk változtatni az oktatási rendszeren, hogy az értékes dolgok is megmaradjanak, ugyanakkor újak is belekerülhessenek, mert ez a generáció sok mindenre fogékony. Egy József Attila-vers, ami megszólítja őket, ami a korukból adódó érzékeny lelkivilágukhoz szól, jól befogadható számukra, de azt hiszem, nem lenne ördögtől való mellé tenni egy-egy kortárs szerző művét, vagy akár egy Tankcsapda- vagy egy Kispál-dalszöveget sem.
