A szerb állam évről évre hatalmas összeget fordít a felsőoktatási intézmények működtetésére. Ez teljes mértékben rendben is van, hiszen az ország gazdasága meglehetősen mély gödörben van, s onnan csak komoly munkával, hatalmas szaktudással lehet kimászni. Az egyetemeken eddig sem múlott, hogy az országot megfelelő káderekkel lássák el, hiszen – elsősorban a szülők – arra törekednek, hogy gyermeküknek a sajátjuknál jobb életet teremtsenek. Ennek érdekében nem sajnálják a szükséges anyagiakat.
Amikor viszont a fiatalok – érthetően nagy örömmel – átveszik a főiskolai vagy egyetemi oklevelet, csak állnak, mint szamár a hegyen, mert nem tudnak mit kezdeni önmagukkal és a frissen szerzett diplomájukkal.
Persze vannak ágazatok, ahol néhányukra szükség van, de az is lépten-nyomon tapasztalható, hogy megfelelő szakemberek helyét alulképzett, de pártpolitikailag alkalmas egyének töltik be, vagy éppen a pályázatra jelentkezők közül az utóbbiakat részesítik előnyben.
Szavahihető illetékesek állítják, hogy például a villamossági mérnökök egyharmada a határon túl köt ki. Nagyobb részük az egyetem befejezése után hiába kilincsel, mások pedig nem is igyekeznek szülőföldjükön munkát találni, hiszen tisztában vannak azzal, hogy külföldön a hazai nyomorúságos fizetésük többszörösét megkereshetik. Persze csak akkor, ha kellő felkészültséggel és angol nyelvtudással bírnak.
A Belgrádi Egyetem rektorának értékelése szerint eddig hozzávetőleg hetvenezer fiatal szakember hagyta el az országot, az ő képzésükre Szerbia legalább 12 milliárd dollárt költött. Vele szinte összhangban a villamossági kar vezetője azt állítja, hogy csak a náluk tanultak közül tízezren mentek külföldre. Mások azonban azt mondják, az elvándorolt fiatal villamossági szakemberek száma meghaladja a húszezret.
Megdöbbentő adatok ezek, az is igencsak lehangoló, hogy visszatartásuk, tudásuk helyben való hasznosítása érdekében az ország vezetése jószerivel semmit sem tett. Úgy tűnik, megelégedett azzal, hogy a nép pénzén kenyeret adott a kezükbe, tudásuk kamatoztatását azonban nem tartja fontosnak.
A másik sarkalatos kérdés, hogy most, a lecsengeni nem akaró világválság közepette hol várják tárt karokkal a szerbiai szakembereket? Nos, egy évtizeddel ezelőtt a legnagyobb felvevő „piac” az USA, Kanada és Ausztrália volt. Újabban Németországon, Ausztrián és Svájcon kívül Franciaország és a brit királyság a végcél. Onnan ugyanis a villamossági mérnökök és a számítástechnikai szakemberek Amerikába és Kínába vándorolnak, ahol jobban megfizetik őket, helyükre pedig – többek között – szerbiaiak érkeznek.
Számunkra nem igazán fontos, hogy ilyen szempontból mi történik más országokban. A leglényegesebb, hogy a hazai egyetemeken képesítést szerzett fiatal szakemberek harmadolva keresnek diplomájuknak megfelelő állást és megélhetést. A gazdaság felvevőképessége azonban igencsak korlátozott.
Az állam pedig ebben az esetben, úgy viselkedik, mint a rossz tehén: sok tejet (képzett szakembert) ad, majd a fejés (a tanulmányok) végén felrúgja a sajtárt (szélnek ereszti a szakembereket).
