Ha számba vesszük a kultúra és a művészetek terén, valamint a médiában dolgozó kiválóságainkat, leszögezhetjük, hogy ezek a nevek már akkor ismerősen csengtek, amikor a mai 40–50 évesek, sőt korosabbak is, még csak középiskolások voltak. A KMV-n tűntek fel, ott figyeltek fel rájuk, buzdították őket vagy erősítették meg a tizenéves bizonytalan választását, hogy előadó-művészettel, írással, festéssel vagy egyébbel foglalkozzon egy életen keresztül.
Rendkívül fontosak a vetélkedők, mert a fiókból kikerülnek az írásművek, mert megmérettetheti magát a középiskolás. A több mint 40 éves hagyománnyal rendelkező vetélkedő, megítélésem szerint, egyik legnagyobb értéke a vajdasági magyar kultúrának. S ez kellene, hogy legyen az általános iskolások korosztályának szervezett, ugyanilyen, tartományi szintű vetélkedő is, az ÁMV. Roppant fontos kezdeményezésnek tartottam, amikor B. Foky István, a gáncsoskodások ellenére, újraindította ezt a nemes vetélkedőt. Az ilyen versenyek megszervezése azonban óriási felelőséggel jár, mint ahogyan óriási felelősség tanítani, a gyerekekkel foglalkozni.
Akkor lesz egy vetélkedő magas színvonalú és értékes, akkor tölti be a szerepét, ha a versenybe került produkciók színvonalasak. S a színvonal egyértelműen a felkészítő pedagógusok munkáját dicséri, vagy éppenséggel tőlük kell számon kérni, hogy miért olyan versek, dalok kerülnek a zsűri elé, amelyek vagy nem felelnek meg a gyerek korának, vagy esetleg amerikai slágereket hallunk a vajdasági zeneszerzők művei helyett az énekes kategóriában.
Ha mi magunk nagyra becsüljük a vetélkedőt, akkor nyilván a zsűritagokat is úgy toborozzuk, hogy egy-egy kategóriában a legjobbak kapjanak helyet, hiszen a bíráló dolga, hogy ítéletet hozzon, ezenkívül ennek a korosztálynak – persze, a középiskolásoknak is –, meg kell indokolni a döntését, el kell magyarázni a hibákat, ki kell emelni az értékeket. S ha ezt egy neves, nagy tekintéllyel rendelkező művész mondja, a gyerek elgondolkodik rajta, s jó lenne, ha a felkészítő tanár is megszívlelné a hallottakat.
Az idei ÁMV zsűrije nem azt bizonyítja, hogy ennek a vetélkedőnek van önbecsülése. Nem azt látom a bírálóbizottság névsorából, hogy az lett volna a cél, hogy a legjobbak előtt mondják el a verset, énekeljék el a dalt, olvassák fel saját verseiket a gyerekek. Megérdemli ez a vetélkedő – meg az ügy is – és egyáltalán a gyerek, aki felkészül, a tanár, aki felkészíti, hogy az ítélkezzen a produkció felett, aki a legjobban ért hozzá.
A versírás kategória zsűrijébe minden bizonnyal elkelt volna egy költő, akárcsak a fogalmazás kategóriába egy író. Nem vitatom, hogy a gyakorló pedagógus ért a fogalmazások elbírálásához, de ha komolyan vesszük a fogalmazás gyűjtőnév alá söpört írásműveket, akkor minden bizonnyal az írónak fontos szerepe lehetne az értékelésnél. Ugyanezt mondhatom el a versmondásnál is. Sehol az egész Vajdaságban nincs annyi színész, mint éppen Szabadkán. Az előadó-művészetet a Művészeti Akadémián egy éven keresztül oktatják. Vannak neves és jó versmondó színészeink, őket kell felkérni az értékelésre. Legyen a pedagógusok dolga az, hogy felkészítik a gyerekeket. Nem értem a szervezőt, miért gondolja azt, hogy egy zenetankönyv-író vagy egy zeneelmélettel foglalkozó pedagógus jobban ért a szólóénekhez, mint az ország egyik legjobb zeneiskolájának szakemberei. A szabadkai Zeneiskola szólóének tanszakának kiválóságait kell a zsűribe meghívni. Ágoston Mihály tanár úrtól volt mit tanulni a szép beszédről, a helyes kiejtésről. Ő már nem vállal ilyen munkát, de vannak tanítványai, akik értenek ehhez a tudományhoz illetve művészethez, sőt a szakmájukká vált. Hol voltak ők a szép beszéd kategória zsűrijéből? A hevenyészetten összeállított zsűri nem csak az ÁMV renoméját határozza meg, hanem egy-egy téves, vagy bizonytalan értékeléssel olyan károkat okoz, ami csak nehezen küszöbölhető ki. Gondoljunk csak bele, ha egy tizenéves gyerek igazságtalanságot lát, tapasztal, vajon próbálkozik-e majd jövőre is? Egy nem kielégítő, szakmai érveket itt-ott emlegető értékelés nem segíti, hanem gátolja a gyereket a kibontakozásban. A tehetség így nem kerül felszínre, hanem elkallódik.
Nagyon nagy dolog a zsűri munkájában részt venni, s nagyon nagy dolog ítéletet mondani egyik-másik produkcióról, feltéve, ha komolyan vesszük a gyerekeket, a pedagógusokat, meg úgy egyáltalán ezt a vetélkedőt.
Ha ez a vetélkedő nekünk fontos – az én megítélésem szerint nagyon fontos –, akkor ki lehetne használni arra is, hogy a pedagógusok ez alkalommal találkozzanak a szakmák előkelőségeivel, és tanácsot, útmutatást kapjanak, milyen verssel lehet a gyereket elküldeni a versenyre, mi az elvárás a szólóének kategóriában: az, hogy amerikai slágereket majmoljanak a gyerekek, vagy esetleg az, ha vannak saját értékeink, azokat mutassuk fel. Egy versenyzőnek az nem lehet magyarázat, hogy nem neki való a vers. Nem a gyerek a bűnös. Őt valaki felkészítette, valaki elhozta erre a tartományi szintű versenyre. Ezt el lehetne kerülni, ha évente módjukban állna a pedagógusoknak találkozni azokkal, akik a legjobban értenek a versíráshoz, a fogalmazáshoz, versmondáshoz, szép beszédhez stb.
S még valami: ha komolyan veszi magát ez a vetélkedő, akkor díj címén legalább egyetlen könyvet ajándékoz a gyereknek. Az idei díjazottak egy kerámiából készült érmet, egy oklevelet és egy színes fedelű jegyzetfüzetet kaptak, függetlenül attól, első, második vagy harmadik díjasok lettek.
Ennél a gyerekek meg a tanárok többet érdemelnek.
