Az álmok és a valóság határmezsgyéjén tobzódik Szabó Irma, a mindennapjait megvető pillantások és megalázó helyzetek között élő mindenes cseléd az Újvidéki Színház Az üvegcipő című darabjában, amit Radoslav Milenković rendezésében láthatott a közönség az évad második bemutatójaként. Szabó Irma hisz a mesékben, hiszi, hogy egyszer eljön érte a herceg, és a lábára húzza Hamupipőke üvegcipőjét – pontosabban már ott is van, Sípos Lajos személyében, akinek csupán fel kellene ismernie a lány iránta érzett, rajongásba hajló szerelmét.
Ami talán kicsit hiányozhat az előadásból – valószínűleg a rendezői koncepcióból fakadóan, tudatosan – a szereplők személyiségfejlődése. Sokaknak úgy tűnhet, a Szabó Irmát alakító Crnkovity Gabriella – aki ebben a szerepben is tanúbizonyságot tesz tehetségéről – nagyon magasan, talán kicsit nyersen indítja a figuráját, amiből arra következtethetünk, hogy nagyon hosszú utat kíván bejár(at)ni (vele).
Az út valóban hosszú, de mégsem eléggé árnyalt – hiányoznak belőle a mélységek, hiányzik a valós fájdalmak belső megélése, ami ott lakozik még egy ilyen nem túl intelligens, ugyanakkor igencsak érzékeny személyiségben is, mint amilyen Szabó Irma. Persze, az is lehet, hogy ez a vonulat némiképp ártott volna az előadás vígjáték jellegének, elvett volna valamennyit az önfeledtségéből, de talán – a többpólusosság jegyében – akkor is érdemes lett volna megpróbálkozni vele, hiszen Irma szenvedése – élettörténetének ismeretében – korántsem merül ki a kifelé irányuló, másokból együttérzést kiváltani akaró önsajnálatban, hanem nagyon is mélyen gyökerezik.
Jankovics Andrea kiválóan alakítja Adélt, a hosszú évek alatt a semmiből felépített státusának és az ezzel járó imázsának folyamatosan megfelelni akaró vénlányt, aki mindenáron tekintélyt akar kicsikarni a környezetéből, azt akarja, hogy tiszteljék, hogy elismerjék, de legfőképpen azt szeretné, ha szeretnék – igaz, ezt magának sem vallja be igazán, a felé irányuló elvárások miatt érdek- vagy inkább kompromisszumházasságot köt Sípossal azért, mert fél a csalódástól, aminek veszélyét a nála jóval fiatalabb Császár Pál iránt érzett szerelmének beteljesületlenségében látja. Jankovics Andrea remekül érzékelteti a figura frusztrált, kiegyensúlyozatlan, ugyanakkor a külvilág felé nyugalmat, elégedettséget, kiegyensúlyozottságot színlelni próbáló személyiségét, árnyalt váltásokkal operálva, igaz, az események hatására cseppet sem változva. A Sípost alakító Giricz Attila szerepformálása is jól illeszkedik az előadás egészébe, alakításának visszafogottságával egy elfojtott, a mindennapjait a szokásai rabjaként elő, kissé talán megtört személyiség tárul elénk, szemben Császár Páléval – akit Sirmer Zoltán formál meg –, a flegma szépfiú felszínes figurájáéval, aki csak a jelenben él, ügyet sem vetve a jövőjének alakulására, ezzel is alátámasztva Adél csalódástól való félelmeit. Ki kell még emelni a Roticsnét játszó Banka Lívia és a nagybecskereki tájszólással (is) hódító Keczeli Ilona szerepében – a szó szoros értelmében is – tetszelgő Kokrehel Júlia szerepformálását, de üde színfoltjai az előadásnak az Adél anyját alakító Faragó Edit és a szakácsnét megformáló Ábrahám Irén jelenetei, és Figura Teréziát is jó hosszú idő után újra színpadon látni – Viola szerepében.
Az Újvidéki Színház nem akart többet Az üvegcipő című előadásával annál, mint ami talán evidens módon adja magát, talán olykor éppen a legnehezebb – szórakozni és szórakoztatni. Az ugyanis egyértelmű, hogy Az üvegcipőt a színészek szeretik játszani, a nézők pedig szeretik – vagy jelen esetben inkább szeretni fogják – nézni, hiszen végre önfeledten szórakozhatnak és jókat kacaghatnak a színházban, az üvegcipő-kereső(k) világában.
