Csupán bő fél éve költözött haza Vajdaságba a fiatal szabadkai lány, aki színházi- és könyvkritikáival máris felhívta magára a figyelmet. Ő lett a kritikaírói pályázat nyertese és kiérdemelte a Kilátó-díjat is. Markovics Annamáriával beszélgettünk.
Középiskolás korod óta Magyarországon tanulsz, tanulmányaid után munkát is kaptál ott, mégis hazajöttél.
– Szegedre jártam egy egyházi gimnáziumba, majd angol és kommunikáció szakon szereztem diplomát 2008-ban. Ez egy szakpár, Magyarországon bevett szokás, hogy két szakot végez az ember, mindkettő a Bölcsészettudományi Karon van, így nem volt probléma az órák összehangolása sem. Volt egy nagy dilemmám, hogy visszajöjjek-e vagy maradjak Magyarországon, de munkát kaptam angoltanárként, így ott maradtam, és két évig Kunszentmiklóson tanítottam. Azután úgy alakult az életem, hogy magánéleti dolgok miatt mégis hazajöttem hét hónappal ezelőtt. Itthon éppen abban az időszakban nem adódott angoltanári munka, így a kommunikáció szakomat kamatoztattam, és újságíróként találtam munkát. Most egészségügyi témákkal foglalkozom, s bár igazán a művelődési témák érdekelnek, az egészségüggyel is szívesen foglalkozom.
A munkád mellett publikálsz is, kritikaírással pedig nem a hazaköltözésed óta foglalkozol.
Az egyetemi éveim alatt, már a második évtől írtam a Szabad Ötletek című egyetemi kulturális lapba főleg színházi előadásokról és könyvekről, ahogy azt most is teszem. Felkértek, hogy a Délmagyarországnak is írjak, így tiszteletdíjasként ott is publikáltam. Ekkor még filmkritikák is születtek, de idővel erről lemondtam, hiszen ahhoz is külön képezni kellene magam, hogy a filmről szakavatottan lehessen írni. Ugyanúgy nem tudnék például egy kiállításról vagy hangversenyről sem kritikát írni, mert ezeket a dolgokat magánemberként nagyon szeretem, de persze szakmailag nincsenek meg a kellő ismereteim. A két szerelmem, a színház és a könyv viszont továbbra is helyet kap.
Ha már a képzésnél tartunk. Te nyerted meg a színikritikaírói pályázat ösztöndíját, és immár fél éve hétvégenként Budapesten tanulsz.
Még a két ország közötti ingázós időszakomban, márciusban kezdtem el a Magyar Szóban publikálni, majd felfigyeltem a pályázatra. A kétéves képzés Budapesten van, Nánay István, Bérczes László és Tompa Andrea vezetésével. Az ösztöndíjam egy évre szól, szeretném a második évet is elvégezni. Színházba járunk, azután megbeszéljük az előadást, mindenki ír róla, egymás írásait is megbeszéljük, tanulunk a szakmai kifejezésekről, arról is, hogy melyek azok a szempontok, amelyek alapján meg lehet közelíteni egy-egy előadást.
A szakmai irányelvek mellett vannak saját kritikaírói elveid?
Én azt gondolom, hogy egy kritikus ne kerüljön mélyebb barátságba azokkal, akikről ír, illetve ne írjon azokról, akikkel barátságot ápol a mindennapokban. Így nem lehet objektíven írni, esetleg ha mégis születik egy-egy negatívabb megjegyzés, vagy bármi, amivel az érintett nem ért egyet, akkor az érintett fél érezheti úgy, hogy emberi mivoltában bántották meg, hiszen a kritikus a barátja. Sajnos, láttam ilyet Szegeden. Persze ellentét vagy sértődöttség barátkozás nélkül is megtörténhet, lehet utálni ismeretlenül a kritikust, de ha nem barátkozok, akkor személyében senkit sem tudok megsérteni azon az alapon, hogy hiszen mi barátok vagyunk... Persze ez nem azt jelenti, hogy nem állok szóba azokkal, akikről a kritikák születnek, csak éppen nem kerülünk belsőséges viszonyba. A célom, hogy objektív legyek.
Amiket a színházi kritikaírás kapcsán megtanulsz, alkalmazhatod a könyvkritikaírás terén is?
Igen, vannak általános dolgok, amely ismeretek kamatoztathatóak a kritikaírásban általában. Például éppen arra kérdeztem rá egyszer, hogy mi érthető kritikaírói alázat alatt. Azt a választ kaptam, hogy a kritikus nem kell, hogy alázatos legyen. A kritikus alázata a szakma, a művészet iránt annyiban nyilvánul meg, hogy azzal a gondolattal kell bemennie a színházba és kezébe vennie a könyvet, hogy a darab alkotói, a könyv szerzői nem akartak rosszat. Jó színházat, jó könyvet akartak létrehozni. Ez az alap gondolat, de persze megtörténhet az is, hogy már nem ilyen gondolattal jön ki a kritikus a színházból vagy teszi le a könyvet. Arról is szó volt, hogy nem lenne szabad más kritikákat olvasni, mielőtt megírja az ember a sajátját, bár én alkalomadtán azért szoktam ilyet is tenni.
Felkészültél arra, tudatosodott benned, hogy a kritikaírói szakma nem éppen egy áldásos helyzet?
Erre már rájöttem. Úgy látom, hogy itt azt szokták meg, hogy jórészt pozitív megerősítés van, akár színházi, akár írói berkekben, talán az évek óta tartó ismeretségek, barátságok miatt is. Én pedig máshonnan jöttem ide, egyfajta kívülálló vagyok, és úgy írok, hogy nem vagyok szerves része az itteni kapcsolatoknak, és ez persze nemtetszést is kiválthat. Mivel kritikaírásból megélni itt nem hiszem, hogy lehet, ezért emellett dolgozni is akarok. Így viszont alig van időm mindenre, de igyekszek kellő időt szakítani a színházlátogatásra, könyvolvasásra és persze az írásra is.
