Az októberi-novemberi előzetes feltárás után az idén folytatódik a Szabadka melletti Kaponyánál (a skenderevói tónál) talált középkori temető feltárása. Tavaly tavasszal kerültek elő a földből a csontok, kövek, téglák, s ahogyan azt Szekeres Ágnes , a szabadkai Városi Múzeum régésze elmondta, sürgősen meg kellett kezdeni az ásatást, mert az idei földmunkák már tönkretehették, esetleg el is tüntethették volna a gazdag lelőhelyet. Ahogy arról már beszámoltunk lapunkban is, az őszi ásatáskor egy kutatóárkot készítettek, és nagy szerencséjükre pont ott találták meg a templom alapjait, majd azok mellett 12 sírt, szorosan egymás mellé temetett testekkel, valamint a 11. század végéről származó pénzérméket is. Erre az ásatásra a városi önkormányzat adott pénzt, a további munkálatokra pedig pályáznak tartományi, köztársasági forrásoknál. Ahogy beszélgetőtársunk mondta, azzal, hogy megtörtént az előzetes feltárás, és bebizonyosodott, hogy valóban van ott valami, nagyobb eséllyel kapnak pozitív elbírálást.
– A teljes feltárás időigényes munka, hiszen itt szó sem lehet ásóról meg kapáról, kis ecsettel, kaparókanállal (spakli) kell dolgozni. Egyetlen sírt kibontani legalább 20 percig tart, de kezdőknek akár egy órába is telhet. Emiatt drága ásatások ezek, de ha nem így csinálnánk, akkor minden elveszne. Szeretnénk feltárni a templomot, meghatározni – ha voltak – az építési szakaszokat, azt, hogy mi történt ezek során, honnan volt az építési anyag. A sírokból és abból, ami a testek mellett található, megállapítható, hogy mikor épült a templom. Szeretnénk erre választ kapni ezekre a kérdésekre, sőt az is jó lenne, ha a lelőhely idegenforgalmi szempontból is hasznosítható lenne, tehát rendszeresen lehessen látogatni. A víztisztító és a dögtemető között is van egy temető, de oda mégse lehet látogatókat vinni – hallottuk Ágnestől, akit arról is faggattunk, miből áll egy feltárási folyamat.
– A legfontosabb feladat a terepjárás. Időről időre vissza kell térni a már feltérképezett lelőhelyekre, melyekből több száz van Szabadkán és környékén. Meg kell nézni, milyen állapotban vannak, mennyire mentek tönkre a mezőgazdasági munkálatok során, beléjük ástak-e és hasonlók. Be kell járni a lelőhelyeket, és fel kell mérni, hogy mikor kell beavatkoznunk, mert ahol dolgoznak, ott a lelőhelyek is károsodhatnak. Az ásás során készíteni kell egy teljes ásatási dokumentációt is részletes leírásokkal, rajzokkal, fotókkal. A csontok a múzeum antropológusához kerülnek, mossák, restaurálják, konzerválják őket. Az egyéb régészeti leletekkel a régészek foglalkoznak, ezeket is konzerválni, restaurálni kell, és természetesen dokumentálni. Ezt követik a publikációk és lehetőség szerint a kiállítások.
Beszélgetésünk során az is szóba került, hogy mennyire fontos lenne, ha az emberek megbecsülnék a földből előbukkanó leleteket, hiszen azok múltunk részei. Vannak néhányan, akik bevisznek a múzeumba egy-egy maradványt, ha mondjuk szántás során rátalálnak. Sajnos olyat is tapasztaltak azonban, hogy az építkezésekkor inkább elhallgatják, hogy leletekre bukkantak, visszatemetik a földbe vagy egyszerűen csak kitúrják őket, mert az csak plusz pénz (ha az építkezésen régészeti lelőhelyre bukkannak, akkor a beruházónak kell fizetnie az ásatásokat) és idő lenne az építkezőnek. Más országok gyakorlatától eltérően a régészeti lelőhelyek megrongálásáért vagy tönkretételéért nálunk csupán 5000-től 50 ezer dinárig terjedő pénzbírság róható ki, Magyarországon vagy Romániában ezért akár börtönbüntetés is kiszabható.
