Majoros Sándor bácskossuthfalvi születésű író a kilencvenes évek eleje óta Magyarországon él. Eddigi köteteiért, s több munkájában a Délvidék problematikájának ábrázolásáért kapta a magyar kultúra napja alkalmából a Márai-díjat.
A vajdasági, pontosabban az észak-bácskai világ az, amellyel legtöbb regényében, elbeszélésében foglalkozik Magyarországon is. Ez a kötődés a szülőföldhöz egyfajta belülről fakadó kötelességtudat, amelyet a nagyapja és más ősei, az itteni emberek iránt érez, hogy az irodalom eszközeivel hírt adjon rólunk, erről az életről, amely itt folyt, itt folyik? A 44-es magyarirtások - amelyről a kisgyerek hall suttogni – , és a kilencvenes évek délszláv háborúja is szerepel a műveiben. Ez is küzdelem a közöny, az átkos feledés ellen?
– A szülőföldtől lehetetlenség elszakadni, legalábbis nekünk, akik felnőtt fejjel mentünk világgá. Nekem még most is nagyobb részem van otthon a Bácskában, mint itthon Budapesten: harmincöt éves voltam, amikor Magyarországra kerültem, azóta elmúlt húsz év, a szülővidékem tehát tizenöttel vezet. Annak idején úgy kerültem át a határon, hogy fogalmam sem volt, mennyire megosztott a magyar irodalmi élet, de ez különösebben nem is foglalkoztatott, mert biztosra vettem, hogy a Vajdaságban épp hogy csak elkezdődött íróságomnak ebben a riasztóan izgalmas környezetben egycsapásra vége szakadt. Inkább csak magamnak kezdtem el írogatni azokat a történeteket, amelyek a családomon és ismerőseimen keresztül a Bácskához kötöttek. Meg sem próbáltam követni az akkoriban divatos trendeket, hanem régimódian meséltem az írásaimban, és én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy az irodalmi lapok szerkesztői ezt érdekesnek tartják. Nem volt bennem semmiféle kötelességtudat, teljesen ösztönösen kezdtem meg a családom irodalmi feltérképezését. Sokat írtam az 1945-ben politikai okokból bebörtönzött anyai nagyapámról, de csak úgy, elfogulatlanul, ahogy egy kívülálló beszél valakiről, akit érdekesnek gondol. Hasonlóképpen viszonyultam az apai nagyapámhoz is, aki 1937. január elsején egy misztikus közlekedési balesetben vesztette életét. Nagyanyám ezt úgy fogta föl, mint valami cserbenhagyást, és a kísértetek közé száműzte a ki tudja, mibe keveredett nagyapámat. Nem értettem, mi indokolta ezt a kiközösítést, és csak jóval később jöttem rá, hogy ez érdekes irodalmi lehetőség. Tény, hogy a börtönviselt és a halott nagyapa egy-egy megoldásra váró rejtély volt nekem, ami sokáig beárnyékolta és elnyomta azt az igazságot, hogy a nagymamám egyik testvérének a férjét a szabadkai Sárga Házban végezték ki. Tovább árnyalja a képet, hogy az egyik unokabátyámnak a Donnál veszett nyoma, de mindez valahogy nem az én életemet bántotta, hanem a szüleimét meg a rokonaimét. Mégis én éreztem úgy, hogy írni kéne róluk.
Rangos irodalmi díj kapcsán beszélgetünk. Az indoklás szerint eddigi köteteiért, s több munkájában a Délvidék problematikájának ábrázolásáért kapta a Márai-díjat. Egyik kiadója is topolyai-budapesti. Ez is egyfajta kötődést jelez?
– Részben igen, de legalább ennyit nyom a latban az is, hogy gyalázatosan rosszul menedzselem magamat. Amikor ezen a téren szemrehányásokat kapok, azzal védekezem, bár ez eléggé megmosolyogtató, hogy ami valóban értékes, az előbb-utóbb megtalálja a maga útját az érvényesülés felé. A díj, amelynek kapcsán most beszélgetünk, valamelyest engem igazol, de az irodalmi életben végbevitt ügyetlenkedésem ettől még megcáfolatlanul marad. A kiadót illetően mindig azoknak a megrendelőknek dolgoztam, akik érdeklődtek a munkáim iránt. Az említett topolyai-budapesti kiadó vezetőjével Budapesten ismerkedtem meg, amikor még csak egy nyomdai előkészítést végző céget működtetett. Egyik találkozásunkkor elárulta, hogy hamarosan könyvkiadással is megpróbálkozik, aztán megkérdezte, van-e a számára kéziratom. Rávágtam, hogy van, pedig nem volt. De mert az adott szó kötelez, hosszas vajúdás után ebből a könnyelmű ígéretemből keletkezett a Meghalni Vukovárnál című regényem, ami egy többrétegű, utalásokkal és bonyolult szimbólumrendszerrel áthatott szöveg. Mivel abból a világból nő ki, ahonnét származom, minden bizonnyal túlmutat az irodalom hatósugarán.
Regénytár címmel irodalmi témájú honlapot indított. Úgy érzi, hogy ma az internet eszközeivel is terjeszteni kell az irodalmat? Félti-e az ifjú és az idősebb nemzedéket attól, hogy a könyv a maga hagyományos formájában háttérbe szorul? Vagy ez egy alaptalan aggodalom?
– Az internet az irodalom legnagyobb kihívása. Az írás látszólag könnyen megtelepszik a világhálón, ami szinte teljesen kiiktatta a terjesztéssel járó nyűgöket, de a hosszabb és kidolgozottabb művek ebben a közegben nem érvényesülnek. Az emberek többsége nemcsak hogy nem szeret, de nem is képes terjengős szövegeket monitorról olvasni. Az internet és a prózairodalom emiatt furcsa, ambivalens viszonyban állnak egymással. A látszat azt mutatja: nincs semmi baj, mert az irodalmi témájú honlapoknak se szeri, se száma. De aki meglátogatja ezeket, egyrészt elborzad attól a kihívástól, amit egy húszflekkes elbeszélés HTML változatának elolvasása jelent, másrészt azon kezd tűnődni, minként tudná kézzel fogható, lapozható formába önteni ezt az anyagot. Mindez arra utal, hogy a széppróza csak az internet raktározási és terjesztési jótéteményeit képes hasznosítani.
A Regénytáron egy szál magamban küzdök ez ellen a jelenség ellen, mert nem nyugszom bele abba, hogy az internet szárnyal és virul, miközben a könyvkiadás vergődik. A honlapom már több mint hat éve működik, és a kezdeti tapogatózás után viszonylag tisztán látszanak rajta azok a jellemvonások, amelyek megkülönböztetik és elválasztják a hasonló kísérletektől. Abban vagyok vele egyedi, hogy az irodalmat nem próbálom meg mindenáron ráaggatni az internetre, hanem elfogadom azt, hogy a világhálón másféle nyelven és más stílusban kell megszólalni, mint egy nyomtatott közegben. A könnyedség, a szellemesség és a vidámság ebben a formában alapkövetelmény.
Ami pedig a hagyományos könyv sorsát illeti, mindenünnen azt hallom, hogy meg vannak számlálva a napjai. A jelek szerint az e-book olvasók fogják neki megadni a kegyelemdöfést, és ez jogos aggodalom. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy néhány év múlva gazdasági, környezetvédelmi okok miatt éppen úgy betiltják majd a hagyományos könyvek gyártását, ahogy a wolframszálas izzókét, de abban is biztos vagyok, hogy nem mindenki engedelmeskedik majd ennek a parancsnak. Nekem is van néhány wolframszálas villanykörtém tartalékban.
