Béres Márta One-girl show – i gen, egyetlen lány show-ja az a 60 perc. Béres Márta egyedül tölti be a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színpadát, egy lány életéről mesélve. Hogy mi mindent, azt nem árulom el. Megtudhatták ezt már mindazok, akik ott ültek a nézőtéren a nyilvános főpróbán, sőt azok is, akik tegnap este megnézték a darab munkabemutatóját. A premier, az a bizonyos igazi, áprilisban lesz, s azután is bárki meghallgathatja majd, mit is mesél ez a lány, aki egyszer kislány, egyszer nő, egyszer anya, egyszer...
– Nincs izgalmasabb, mint egy emberi történet, egy ember élete. Bárkié. Azt mondják, mindenki a saját regényét írja. Miért kellene extrém életeket venni példának, amikor mindenki élete egy hihetetlen történet, amit érdemes meghallgatni?
Amit elmondasz, az teljesen te vagy?
– Egyáltalán nem, egy pillanatra sem.
Kommunikálsz a közönséggel, kimondod az általad vélt gondolataikat, kérdezel tőlük. A kérdésekre valóban választ is vársz? A darab interaktív előadásnak készült?
– Nem az van, hogyha mondanak valamit, akkor jó, ha nem mondanak, akkor meg nem jó. Az a jó, ahogy épp történik. Igyekszem, hogy akármit is mondjanak, akármennyire is – jó értelemben – elszemtelenedjen a közönség, megengedje magának, hogy válaszoljon, azt is úgy kezeljem, mintha teljesen oké lenne. Ez teljesen belefér. Azért nem nevezném ezt monodrámának, mert nem arról szól, hogy fent vagyok a színpadon, és elszigetelődöm, hanem az egyik fő és engem leginkább foglalkoztató téma az interaktivitás. De nem az a fajta, hogy felcibáljak valakit a színpadra, hanem hogy tudatosítsam a közönségben, hogy ti léteztek nekem, és én is létezem nektek: létezünk egymásnak.
Az, hogy tartottatok egy nyílt próbát, szintén ezzel áll kapcsolatban?
– Éppen azért, mert az előadás kommunikál a közönséggel, lehetetlen állandóan csak úgy próbálni, hogy ne érezzem meg, milyen az, amikor bent ül a közönség. Amikor bejövök a színpadra, az tényleg olyan, mintha bejöttem volna a ringbe, és nincs kiszállás. Az összes energiát be kell vetni. Én nagyon szoktam érezni azt is, ha valaki ellenséges a nézőtéren, és azt is, ha valaki támogat. Meg szoktam engedni magamnak, hogy azt gondoljam, ez tényleg így van, bár lehet, olykor csak az én félelmem vagy örömöm mondatja ezt velem. Mindenesetre bízom a megérzéseimben. Amikor végignézek a százfős nézőtéren, észreveszem, hogy ki az, aki eltaszít magától, azután továbbsiklik a tekintetem, látok olyanokat, akik támogatnak, erőt gyűjtök, és vissza tudok nézni azokra, akik tartózkodóak. Nem is tudom, hogy van-e még olyan előadás, ami után ennyire kifáradok. Éppen azért, mert valaki egy pillantással kiszívhatja az összes önbecsülésemet, erőmet, azután egy másik pillanatban másvalaki szárnyakat adhat. Ezeket nem szabad nem tudomásul venni, mert éppen erre épül az egész, és ez az, amiből tovább lehet építkezni.
Jutott tér az improvizációnak is?
– Igazából akármennyire is úgy tűnik, hogy az előadás improvizáció, nagyon erős lábakon álló szerkezetnek kell lennie ahhoz, hogy utána esetlegességek is megtörténhessenek benne. Ahhoz, hogy én egy órán át beszéljek, lenniük kell biztos pontoknak, egy biztos szerkezetnek. Sok gondolkodás és munka van abban, hogy minden ott és úgy legyen, ahol lennie kell. Ez az előadás október óta készül. Nem úgy, hogy azóta próbáltam aktívan a színpadon, hanem hónapokig érlelődött, alakult bennem, akármit csináltam, foglalkoztatott.
Egy sokszínű egyéniséget látunk a színpadon, aki nevet, hisztizik, incselkedik... Sokféle érzést jelenítesz meg.
– Hihetetlen dolog megtapasztalni, hogy egy-egy érzés megjelenítésében egy egytől százig tartó skálán előadásonként meddig tudsz elmenni. Minden próbán, minden előadáson megvan annak a lehetősége, hogy eljutok a százig. Persze ez a legritkább esetben történik meg az összes pillanatban, de hihetetlenül jó dolog, hogy nem lehet ezt az előadást olyan jól játszani, hogy ne lehessen a következő alkalommal még jobban. Olyan helyzeteket kerestünk Andrással (a darab rendezője, Urbán András – a szerző megj.), hogy ez mindig megtörténhessen, mindig lehessen tovább menni, hogy valamilyen rugalmasság, nyitottság megmaradjon.Mindig volt bennem olyan, hogy melyek azok az érzelmek, amelyeket szeretnék kijátszani magamból, noha sohasem tudtam szerepálmot mondani, inkább érzéseket szerettem volna eljátszani a színpadon. Most az az érzésem, és a próbák során is azt éreztem, hogy nincs olyan szerepálmom, amire szükségem lenne, hogy ezeket kijátszhassam magamból. András néhány nappal ezelőtt azt mondta: egyáltalán nem az lett ebből az előadásból, amire számított. Nem azt mondta, hogy nem az, amit szeretett volna, hanem azt, hogy nem az, mire számított. Én sem erre számítottam.
Pozitív értelemben?
– Én ezt abszolút pozitívan éltem meg. Abból a sok történésből, rágódásból, gondolkodásból ez forrotta ki magát.
Milyen érzés egyedül betölteni a színpadot?
– Nagy levegőt kell venni és... Nagyon jó pillanat, amikor megérzed, hogy nincs mitől félned, mert akik ott vannak, ugyanolyan emberek, mint amilyen te vagy. Hasonló félelmekkel, hasonló örömökkel... Egyébként a színpad, mivel feljebb van, azt sugallhatja, hogy az odafönn egy külön világ. De mi van, hogy ha átnézel a rivaldán? Nem olyan borzasztó az, nem olyan félelmetes dolog.
