Elszomorító, hogy nem volt nehéz megszámolni, hányan ültünk be a szabadkai Lifka moziba, hogy a Magyar Film Délvidéki Hetének egyik soron következő filmjét megnézzük. Talán a potenciális nézők is éppen gyilkolászós, autólopós, foglyul ejtős számítógépes játékot játszottak mozizás helyett? Pedig talán éppen nekik kellett volna ott ülniük, és megnézni Szalay Péter Szekondlájf című dokumentumfilmjét. Talán a mozizás helyett éppen számítógépes játékozók magukra ismertek volna a képernyőkre szegeződő, elvetemültséget sugárzó szempárokban. Mert ebben a filmben ilyeneket láttunk. Számítógép elé ülve egyformává válik a kamasz, az apuka, a fiatal lány...Még hogy feszültséglevezető?! Dehogy! Mert lássuk csak mi történik egy LAN partyn? Összekötik egymással a számítógépeket még fényes nappal, azután leszáll az éj, és az összeverődött fiatalok még mindig ölnek, lőnek, rabolnak. Egymást kergetik. Állítólag buliznak, de mégsem kommunikálnak. Mert szerintem az nem kommunikáció, ha a feszültséggel telt levegőbe olykor belehasít egy Kinyírlak!, egy Mindjárt megvagy!, Véged! kiáltás. S, akit kinyírnak, elkapnak, megölnek, az agresszívan, görcsbe ránduló arccal löki el magától a számítógép egerét. Még hogy feszültséglevezető meg tartalmas kikapcsolódás... Épphogy nem. Talán erre próbál rávilágítani a film, legalábbis abban engem mindenképpen megerősített, hogy továbbra is inkább a mozivásznat válasszam a lövöldözős számítógépes játékok helyett. Persze azokat, akik nem így gondolják, úgysem fogja megváltoztatni ez a film. No, de ők nem is látják ez a filmet, mert lehet, hogy a vetítés idején is éppen megölik a mellettük ülő legjobb barátjukat a csudajó LAN partyn.
