Csodának volt szemtanúja a közönség vasárnap, a Zentai Magyar Kamaraszínház bemutatóján. A román írónő kommunista rezsim alatt játszódó, megrázó monodrámáját Pámer Csilla, az újvidéki Művészeti Akadémia végzőse hatalmas meggyőző erővel, aprólékosan kidolgozva, totális színészi és emberi átéléssel adta elő, nem mindennapi szakmai érettségről adva tanúbizonyságot. A nézők, közöttük Csilla tanárai, az előadás után hosszú percekig nem találták a szavakat. Az interjú készítője szintúgy.
– A drámát a szerelmem, Kucsov Borisz találta nekem, amikor már épp kezdtem kétségbe esni, hogy nem találok nekem valót. A végén több szöveg közül ezt választottam. Miután elolvastam, azonnal megragadott, éreztem, hogy van benne valami, bár nem tudtam még, hogy igazából mi... Utánanéztem a szerzőnek, de magyar nyelven szinte semmit nem találtam róla. Kortárs romániai drámaíró, a másik jelentős darabja a Rudolf Hess tízparancsolata. Néhány kritikát olvastam az Améli sóhajáról, az ítészek különösen azért dicsérik, mert mesterien ötvözi a drámát, a lírát és az epikát – mesélte Pámer Csilla.
A darab sok mindenről szól, viszont egyértelműen egy kommunista diktatúrában játszódik. Csilla túl fiatal ahhoz, hogy erről személyes tapasztalatai legyenek. Hogy a magáévá tette a szöveget, arról a nézőnek kétsége nem marad. Kíváncsiak voltunk, mitől érezte mégis a magáénak. Csilla még a középiskolában sem volt igazán tisztában eme rendszer mibenlétével, dacára a tanárai és nagyapja magyarázatának, most viszont alaposan utánanézett és -olvasott a témának.
– Ami a darabban valójában megfogott, az az útkeresés. Ami mindannyiunk életében jelen van, függetlenül az uralkodó rendszertől. Keresünk valami számunkra is talányos dolgot, amitől boldogok lehetünk, amibe kapaszkodhatunk. Ahogyan Améli is. Kezdetben a Jóistenben hisz, később a parancsnok elvtársban, majd a külföldön élő bátyjában. Sorra csalódik. Az élete vége felé pedig rájön, hogy a lényeg a túlélés. Közben jó, ha megtaláljuk a saját utunkat, önmagunkat. Ez a legfontosabb, számomra erről szól a darab. Bereményi-szövegekkel tűzdeltem meg az előadást, hogy kihangsúlyozzam azt, ami én vagyok, amit én keresek.
Szeretném, ha a végén a néző megértené vagy érezné, vannak dolgok, amelyek rosszul esnek, amik fájnak, viszont mindebből építeni is képes az ember, a lényeg, hogy képesek legyünk mélyet lélegezni, és hinni... Mert ez számomra is nagyon nehéz időnként, de muszáj. Máshogy nem lehet – szögezte le.
Egy monodrámát színpadra vinni, ráadásul minden rendezői segítség nélkül, ráadásul ilyen kegyetlen (pszichikai és fizikai) intenzitással, ahogy Csilla tette, bizony, színészpróbáló feladat...
– A kutatómunkám még novemberben kezdődött: filmeket, szövegeket gyűjtöttem a témával kapcsolatban, ezenfelül felkerestem az adai Bács Jánost, aki romániai származású. Ő ott volt gyerek, sokat tudott mesélni, hiszen testközelből ismeri a kommunizmust. Mindez rengeteget segített. Kezdetben nagyon szenvedtem, amikor először bejöttem próbálni, nem is igazán tudtam, mi az, amit ki akarok hozni ebből az egészből. De a rengeteg segédanyagnak köszönve sikerült magamba szívnom ezt az életérzést, s akkor egy ponton átfordult az egész, tisztában voltam már vele, mit akarok, és hogyan akarom. De nagyon hosszú volt az út, amíg elértem eddig.
Csilla végzős az Akadémián, az Útjának viszont még csak az elején tart. Úgy véli, nem könnyű megállapítani, az adott pillanatban épp hol is tartunk. De életünk minden periódusában vannak világos pillanatok, amikor valamit igazán megélünk, valamire igazából rájövünk.
– Pillanatnyilag nem tudom megfogalmazni, milyen szakaszába értem el az életemnek, de úgy érzem, ez egy „merítő” időszak volt, amikor önmagamat tudtam felfedezni, hogy mire vagyok képes, mit tudok vagy akarok magamból megmutatni. A kamaszkor vége, egy komolyabb időszak kezdete. Ami a munkát illeti, szeptembertől a szabadkai Népszínházban fogok szerepelni.
