Szombaton 19.30 órai kezdettel tekintheti meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban a közönség Varga Heni Önálmodás című szólóelőadását, amely táncprodukció lesz, de monológok is helyet kapnak benne: Számítottam rá, hogy a táncművésznő a bemutató előtt nem árul el minden részletet az előadással kapcsolatban, de ízelítőt mégis kaphattam tőle, amikor egyik próbájára belesve beszélgettem vele.
Láttunk már egyedül is a színpadon a Magentában, a Five for two egy duó Döbrei Dénessel, most pedig az Önálmodásban megint egyedül állsz elénk.
– Táncosként voltam a Magentában egyedül a színpadon, de zenész volt mellettem, Lajkó Félix. Ott mindketten egyedül léteztünk, azzal, hogy megosztottuk a teret és inspiráltuk egymást, talán volt egyfajta párbeszéd. Az Önálmodásban pedig teljesen egyedül vagyok. Ilyet még sohasem csináltam. Zene sem lesz. Sok kérdés merült fel bennem. Először is, hogy miért is vállalom ezt, hogy jutottam el idáig. Az első dolog, amire rájöttem, hogy a színész, táncos, tehát az előadó, nem egy olyan alkotóember, akinek egyedül kell lennie a színpadon. Nekem ez a konklúzióm. Azt gondolom, hogy hihetetlenül fontos a partner. Természetesen az első számú partner a közönség, mint mindig, de jó ha van egy olyan ember az előadó mellett, aki megpróbál ugyanolyan álmokban és kérdésekben is létezni a színpadon, amiben ő van. Most mégis teljesen egyedül állok színpadra.
Mi vitt rá erre?
– Habár az idén 4-5-ször kimentem Franciaországba, inkább itthon vagyok, és úgy éltem meg az ittlétemet, hogy valahogy azt éreztem, hogy magam kell csinálnom valamit. Nem kaptam meg se azt a kérdést, se azt a választ itt Szabadkán, hogy dolgozz velem vagy dolgoznék veled. Ezt nem tartom se jónak, se rossznak. Ez most egy ilyen állapot. Most ezt próbálom megélni. Megpróbáltam saját magamat hallgatni és a környezetemet. Az jött ebből, hogy egyedül vagyok. És lehet, nagyon fontos, hogy az ember az éltében egyszer egyedül legyen. Nekem ez most adatott meg.
Amikor az ember saját magát hallgatja, biztosan talál kérdéseket is magában. Ez az előadás válaszkeresés is?
– Mindenképpen. Megpróbáltam válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én. A válasz sokféle: ilyen vagyok, olyan vagyok, ezt csinálom, azt csinálom, ilyen szeretnék lenni, olyan szeretnék lenni... S mindeközben talán sikerül is választ találni, hogy ki is vagyok én. Megpróbáltam visszapörgetni az időt, egészen addig, amikor először színpadra léptem 16 évesen a szabadkai Népszínházban és eljátszottam Ophelia szerepét. Olyan monológok vannak az Önálmodásban, amelyeket én már megéltem valamikor, valahogyan. A fő dolog pedig a nő, a lány, az érett, az éretlenebb, az anya... Ez a verbális része az előadásnak, a mozgás pedig mindaz, ami a mai napig fejlődik bennem. A színésznek nagyon fontos a testi állapota is és a vokális állapota is. Ahogyan szerintem a kosztüm is fontos rész. A kosztümömet a testvérem, Varga Tünde fogja – így mondanám – megfesteni. Mindezt próbálom most beletenni ebbe az előadásba, ahol zene sincs, csak én vagyok magamnak, én vagyok a rendező, a koreográfus... A közönséget pedig megpróbálom abba a térbe rakni, amelyben én vagyok. Nagy teret kap az improvizáció, nem tudom, melyik monológ melyik mozdulattal társul majd.
Első számú partnerként említetted a közönséget, s mint ilyen, ezek szerint, ha én ott ülök majd a közönség soraiban, akkor én is választ találhatok arra kérdésre, hogy ki vagyok én?
– Nagyon szeretném, ha így lenne.
