Az Aracs című közéleti folyóirat első száma tíz évvel ezelőtt augusztus 20-án jelent meg, s azóta folyamatosan évente négyszer lát napvilágot. A folyóirat a miloševići rezsim bukása, a hatalomváltás után jött létre. Milyen szándékkal, milyen programmal alapították meg? – először is ezt kérdeztük dr. Gubás Jenőtől, az Aracs Társadalmi Szervezet alapító elnökétől.
Az Aracs – a délvidéki magyarság közéleti folyóirata 2001. augusztus 20-án látott napvilágot, de egy új folyóirat megjelentetésének gondolata már évekkel korábban felmerült. Egy olyan államilag független kiadványnak a gondolata, amelyet a Híddal és más, államilag létrehozott lapokkal szemben nem terhel a kommunista múlt, a titói rendszer megalkuvó politikája és a pozicionáltak egyeduralmi befolyása. Bár ennek szükségét többen érezték, évekig mégsem történt semmi. Nem volt senki, aki ezt az úttörő, nehéz munkát felvállalta volna.
2001 januárjában Tomán László, aki a Híd megreformálásáról álmodozott, mivel a cikkeit sehol sem közölték, hírlevelek formájában tájékoztatta barátait, ismerőseit. Ez azonban nagyon nehézkesen működött, ezért felkért engem, mint az Aracs Társadalmi Szervezet elnökét, hogy indítson az egyesület, amelynek akkor már tekintélye volt, egy új folyóiratot. Nehéz feladat elé állított Tomán, de a gondolat érlelődött bennem. Az igazi lökést az adta meg, hogy ft. Utasi Jenő atya elvállalta az első szám nyomtatását, és annak anyagi költségeit, azzal a reménnyel, hogy a megjelent számra hivatkozva pályázni lehet majd a következő kiadványokra is. A cél egy nemzeti, a délvidéki magyarság valódi problémáit feltáró, köntörfalazás és megalkuvás nélküli lap létrehozása volt, amely a határokon átnyúlva e kisebbségbe kényszeríttet nemzetrészt az egyetemes magyarsághoz kapcsolja. Dr. Vajda Gábor szavait idézve „...az Aracs a délvidéki magyarság közéleti folyóirataként fogja tenni a dolgát. Jóllehet minden jövendő cikkünk mögött valamilyen tényfedezetnek kell állnia, nem elsősorban múltkutató, adatföltáró tudományos munkák közlésére (ezeknek többnyire megvannak a fórumaik), hanem a magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos konstruktív értelmiségi állásfoglalásokra, javaslatokra, föltárásokra, értékelésekre, ismertetésekre számítunk.”
A megalakuláskor Utasi atya volt a főszerkesztő, dr. Vajda Gábor a felelős szerkesztő, aki ma már sajnos nincs közöttünk. Kik voltak az alapító szerkesztőségi tagok?
A folyóirat alapítását kényszerből a lakásunkban bonyolítottuk le, és támogatás, valamint irodai lehetőség hiányában, mindmáig ez is lett a szerkesztőség valódi (nem hivatalos) székhelye. A kezdeményezők (Gubás Ágota, Gubás Jenő, Bata János, Mirnics Károly, Mirnics Zsuzsa és Utasi Jenő) 2001. március 20-án úgy döntöttek, hogy egy közéleti, nemzeti, keresztény (keresztyén) szellemiségű folyóiratot alapít az Aracs Társadalmi Szervezet, a kiadó pedig a Logos Grafikai Műhely lesz. Az alapítói közgyűlést április 7-én tartottuk meg, amelyen még részt vett F. Cirkl Zsuzsa és Tari István is, akinek a javaslatára kapta a folyóirat az Aracs nevet. Az alapító szerkesztőség tagja volt még Tomán László és Gyurkovics Hunor, aki megtervezte a folyóiratot és máig ő a képzőművészeti szerkesztő.
Túlnyomórészt kik alkotják a szerzői gárdát, az olvasótábort?
Annak ellenére, hogy a minimális támogatás miatt, ami csak a nyomdaköltségeket fedezi, a szerkesztőség nem tud tiszteletdíjat fizetni, mégis a nemzetben gondolkodó hazai, magyarországi, a Kárpát-medencei és a nyugati világ magyarságának a legnevesebb képviselői tisztelik meg írásaikkal a lapot. Így egyszer sem történt meg, hogy anyaghiány gondot jelentett volna. A folyóirat tekintélyét az is jelzi, hogy az utóbbi időben olyan „neves” szerzők is kínálják az írásaikat, akiket a szerkesztőség múltjuk, illetve balliberális szellemiségük miatt nem lát szívesen a lapban, ennek ellenére, tiszteletben tartva a közlés szabadságát, helyet ad a cikkeiknek, ügyelve arra, hogy a folyóirat szellemisége ezzel ne változzon – ugyanis az Aracs olvasótábora is ezt a szellemiséget igényli.
E tíz évet a terjesztési és anyagi gondok is jellemezték. Mi volt a legnehezebb e tíz évben, s mi volt az, ami sikernek könyvelhető el?
– Az Aracs a kezdetektől fogva heves ellenállásokba ütközött, ami az anyagi támogatások minimalizálását, a mély elhallgatást, a terjesztés ellehetetlenítését, sőt még a személyem elleni támadását is jelenti. Az első szám megjelenésekor általában üdvözölni szokták az új kiadványt. Ezzel szemben dr. Gerold László a Híd folyóiratban (Híd, 2001.10.) a szerkesztőség aktívabb tagjait otromba vádakkal támadta, de főleg engem mint a lap alapítóját, „Doktor úr, maga mindenhez ért” címmel. Azóta is ez a magatartás jellemzi a magyar politikumot és a hozzá csatlakozó jugó-liberális, pozicionált értelmiséget.
Ennek ellenére az Aracs már a tizenegyedik évfolyamában van és minden gáncsoskodás ellenére a Kárpát-medence egyik legnívósabb folyóiratává vált. Ezt bizonyítja az a Márton Áron-emlékérem is, amivel 2009-ben tüntették ki a lapot és az a jelentős számú előfizetőnk, akik minden különösebb reklámozás hiányában is hű olvasói a lapnak. Ez ad a továbbiakban is erőt és kitartást – válaszolta dr. Gubás.
Tíz év alatt kialakult a markáns arculata a folyóiratnak. Hogyan határozná ezt meg, hol helyezné el az Aracsot a vajdasági lapok, folyóiratok palettáján? – kérdeztük Mák Ferenc fő- és felelős szerkesztőtől. Az alábbi kérdést is feltettük neki: az olvasó a korábbiakhoz képest egyetlen változást tapasztal, mégpedig azt, hogy az utóbbi időben a helytörténeti jellegű írások is helyet kapnak a folyóiratban. Terveznek-e esetleg más változásokat, tematikai bővítéseket is?
– Talán úgy módosítanám kérdését, hogy nagyobb hangsúlyt kap folyóiratunkban a régió története, a délvidéki magyar közösség közeli és távolabbi politika-története. A bácskai, a bánsági, a szlavóniai magyar közösség mai gondjai elsősorban a történelmi múltjából erednek, s amíg a történetiség determinizmusát a mai politikusaink nem veszik számba, addig nem is fogják tudni érdemben képviselni a választóik érdekeit. Az asszimiláció, a nemzeti önismeret hiánya, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, az anyanyelv feladása, a magyar iskolák nélküli kilenc évtizedes botorkálás, az intézmények nélküli, jószerével csak a belátásra épülő hagyományápolás – egyszóval: a délvidéki magyar közösség megszervezettségének hiánya immár évszázadnyi kiszolgáltatottságunkból ered. Ennek viszont tisztán felismerhető történelmi okai vannak. Erről a kiszolgáltatott közösségről szeretne szólni a folyóirat az olvasóihoz. És úgy tűnik, hogy a szándékaink megvalósításában jó úton haladunk, mostanában rendre megjelennek az Aracsban a Muravidék és a történelmi Bánság íróinak munkái is, és örömmel tölt el bennünket a felismerés: gondjainkban, sorskérdéseink tekintetében bizony egyek vagyunk.
Gondjainkból és sorskérdéseinkből semmit sem szeretnénk elhallgatni, hiszen a pontos számvetések és meghatározások nyomán rajzolódhat csak ki a délvidéki magyarság arculata, közösségünknek az a sajátos karaktere, amely egyszersmind a helyünket is kijelöli a nemzet egészén belül. Nekünk ma elsősorban nem a Loire-völgyi idilleket hajszolókkal vannak gondjaink, hanem azokkal a nosztalgiázókkal, akik a bennünket pusztító történelmi erőket sírják vissza és idézik meg, anélkül, hogy érdemben számot vetnének azok nemzetellenes lényegével. A továbbélő hazugságok ellen küzdünk, mert ezek elpusztíthatnak bennünket. Az elbizonytalanodott magyarságunkat vissza kell vezetni az önismeret tiszta forrásaihoz, s ebben a munkában az Aracsnak meghatározó szerepe kell, hogy legyen. Biztos vagyok abban, hogy elérkezett az idő a délvidéki magyarság históriájának, társadalom-, politika-, irodalom- és művelődéstörténetének forrásokon alapuló megírására; nem úgy, ahogyan azt a pártállami elvárások korábban megkövetelték, hanem úgy, ahogyan azt a források bizonyítják. A helytörténeti kérdések akár regionálissá is terebélyesedhetnek (vagy mélyülhetnek), a táj emberének története pedig végül a nemzet történetévé szervesül. A mi történeteinkből tevődik össze a nemzet története. Valamennyi utódállambeli magyar közösség a történeteiben születik újjá, fájdalmas dolog, hogy csak nálunk tapasztalható a történelemismeret kirekesztésére irányuló igyekezet; az iskolában, a katedrán, a média túlnyomó többségében és nem utolsósorban a politikai gondolkodásban egyaránt – tudtuk meg Mák Ferenctől.
A lapok mind nehezebb anyagi helyzetben vannak. A főszerkesztőtől azt is megtudakoltuk, hogy az Aracs anyagi körülményei hogyan alakulnak, mennyire biztosított anyagilag a jelenlegi és jövőbeni megjelenése.
– Az Aracs folyóirat története során mindig a bizonytalansággal küszködött, megjelenésének soha nem voltak biztos anyagi alapjai. Sorsa mindig és mindenkor a pályázati bizottságok jóindulatán múlott, és ez ma minden korábbinál súlyosabb gondot jelent. Önkényes politikai besorolás eredménye az, hogy a magyarországi nemzeti kormány biztosította támogatásokból a közbeiktatott liberális politikai szűrő miatt a délvidéki magyarság nemzeti érdekeket képviselő és közösségi gondokat megnevező orgánuma, az Aracs folyóirat kimarad. Ez egyszerűen politikai kirekesztés. Nálunk már lassan mindent „kiemeltek” ami az elmúlt idők különböző rendszerei kiszolgálóinak érdekeit képviseli – társadalmunkba visszatérhetett a baloldal jugónosztalgiája –, de a történetiség eszméjét vállaló és követő évnegyedes folyóirat, az Aracs konzervativizmusával a pálya szélére kényszerül. Ma lehet nemzetileg támogatott, kiemelt intézmény olyan vidéki múzeum a Bácskában, amelynek egyetlen magyar alkalmazottja van csak, soha egyetlen a magyar közösség életét bemutató tárlata, kiállítása nem volt, és mégis úgy hullik a kalapba a pénz, hogy azt soha nem is kérte, arról a lehetőségről sem tudott, hogy azt kérheti. Politikai döntés nyomán kiemelt intézmény lett. Ezen kellene változtatni, legalább az esélyegyenlőség szintjén. Na. ez az a továbbélő örökség, ami ellen az Aracs mindenkor küzdeni fog – válaszolta Mák Ferenc.
