Tíz sikeres év után új kezekbe került Szabadkán a Muzsikáló Udvar nevű rendezvény szervezése. Az ötlet megálmodói és megvalósítói – mindenekelőtt Miklenovics Aranka – a fiatal Németh házaspárnak adták át a stafétabotot, akik mindjárt első alkalommal bebizonyították, hogy méltók a feladat elvégzésére.
A szombaton délután hat órakor a Szabadkai Városi Múzeum udvarában megtartott hangversenyen értékes zeneművek hangzottak el ifjú művészek és művészpalánták előadásában. Végre alkalom nyílott rá, hogy hosszú kimaradás után ismét szabadkai – vagy legalábbis jelenleg Szabadkán élő – muzsikusok zenélésében gyönyörködhessünk.
Németh Nemes Aranka, a műsorvezető, elsőként Szűcs Mihályt és Bíró Violát, a zeneiskola tanárait mutatta be, akik Vivaldi d-moll fagottversenyét adták elő remek tolmácsolásban. Őket követte Janković Akacija, a zeneiskola negyedikes tanulója – Sóti Szobonya Enikő tanítványa –, aki Bartók Bolgár ritmus és Sosztakovics Lírikus valcer c. szerzeményeinek biztos előadásával nyerte el a közönség tetszését. Sóti Szobonya tanárnő másik növendéke, az ugyancsak negyedikes Buha Jovana, talán még több tapsot kapott – teljesen jogosan – Bartók Este a székelyeknél és Moszkowski Tarantella c. darabjának meggyőző és temperamentumos megszólaltatásáért. A két egyforma piros ruhába öltözött kislány – Akacija és Jovana – egy közös számmal is szerepelt, Tamarin Polkájának látványos előadásával egyszeribe mindenki szívébe belopták magukat. A kicsit idősebb korosztály képviseletében Szűcs Mihály diákja, az oboás Gajdos Dávid lépett fel. Öröm volt ezt a mifelénk oly ritka hangszert egy itteni zeneiskolás kezében látni. Ő Loeillet C-dúr oboaszonátájának két tételét játszotta Bíró Viola tanárnő zongorakíséretével. Nem hallgathatjuk el, hogy ez a produkció egy kissé bizonytalannak tűnt, ami nem jelent mást, mint hogy érdemes lesz még foglalkozni vele a jövőben is. Valóságos csemegét jelentett a műsoron szereplő két következő mű, Fauré Álom után és de Falla El Pano Moruno c. szerzeménye, melyeket Ábrahám Máté gordonkán, Kucsera Noémi pedig gitáron adott elő. E két hangszer párosítása is ritkaságszámba megy – főleg erre mifelénk, ahol oly ritkák a komolyzenei rendezvények. A hangverseny zárószáma a Café 1930 volt Piazzollától. Ez a mű, tudtommal, most hangzott el Szabadkán először. Megszólaltatói a zeneiskola két tanára, a hegedűs Zsiga Pál és a zongorista Németh György volt. Elég háládatlan darab, ám a két művész teljes átéléssel varázsolta elénk a műben rejlő szépségeket.
Röviden összefoglalva: maradandó élményben volt részünk, amihez hozzásegített a kellemes idő, s a múzeumudvar kitűnő akusztikája. Közönség is volt szép számban, ami nyilván a jó szervezésnek köszönhető.
Fentebb említettem, hogy mennyire kiéheztünk egy kis komolyzenére szabadkai művészek előadásában. És a szabadkai filharmónia városnapi koncertje, az semmi?! – kérdezhetné valaki. Tisztáznunk kell valamit: szeptember 1-jén nem a 113 évvel ezelőtt alakult szabadkai filharmónia, hanem a most létrejött szabadkai szimfonikus zenekar – legutóbb még vajdasági szimfonikusok néven szerepeltek – játszott a város főterén. A kettő pedig nem ugyanaz. Kitűnő együttes ez, amelynek csak az a szépséghibája, hogy nem szabadkaiak a tagjai. Tehát csak a neve szabadkai, meg valószínűleg a pénz, amit kapnak a benne helyet foglaló zenészek. Ezért nem jut a szabadkai filharmóniának. Én tudom, hogy mi okozta ezen áldatlan állapot létrejöttét, de nem az okok feltárásában látom a megoldást, hanem a két zenekar összeolvasztásában – valójában: összebékítésében. Ennek így semmi értelme.
Panaszkodunk, hogy nincs Szabadkának állandó szimfonikus zenekara, holott kettő is van: két félharmónia.
