Isten csavargó gyermeke, ahogy ma reggel felnyitottam didergő szemem, a parkolóban a többiek még az igazak nyugtalan álmát aludták , végig az országutat szegélyező bokrok takarásában. Végigtekintettem a horizonton. Lejjebb, a ritkás erdő alatt langy tó tükre sejlett a hajnali pára takarásában, fent a hegyormon megcsillant az első napsugár.
Lassan végigbotorkáltam a félhomályba burkolózó ösvényen, hogy álmos arcomat a tó vizébe mártsam. Ébredj és érezz! Felettem a Múzsa csiklandós-halkan felkacagott.
A vándor visszasétált a parkolóba, pokrócát feltekerte, a hátizsákhoz rögzítette, majd – miután a húrokon végigcirógatott – a hangszert is átalvetette a jobb vállán, azzal megindult a felfelé kígyózó országút mellett lassú, ráérős léptekkel, nem is törődve a mögötte időnként fel-, majd a következő kanyarban eltűnő gépkocsikkal és teherautókkal. Az út porától mocskos ingnyakában máris verejték gyűlt, akkordonként alácsorgott, majd a málha és az ing találkozásánál összegyűlt, felszívódott.
Ezt a hegyedet is megmászom, Isten, meg én, a következőt is! Bejárom összes tájaidat, érinteni, érezni akarok minden szirtet, dombot és lankát a magas Ég alatt, szürcsölni fogok minden hűs forrásból, hogy erőt gyűjtsek a következő csúcs tikkasztó kaptatójához, hol verejtékem a mai utam végén is a Föld arcára csepeg majd, ahogy mögöttem lassan elvérzik a hevesen ziháló alkonyat. A csúcsra felérve majd ma is megalszok, meghúzva magam egy harmatos bokor ölén, fejem alá vánkosul valami puha kitüremkedést keresve, megpihenve a zarándoklat szentségében.
A csavargó ráérős, de határozott léptekkel haladt egyre a távolban felsejlő sűrű, fekete, bársonyosan hívogató erdő felé, vissza egyszer sem nézve, emléket nem őrizve, könnyű szívvel, bízva, hogy egyszer úgyis körbeér – ami arra érdemes, azt megleli majd újra az útfélen. Ezredszer, milliomodszor, Istenben, önmagában.
