Gazsó Hargita felvétele
Az adai születésű, 1991 óta Magyarországon élő Szűgyi Zoltán Pillangóversek című, az Orpheus kiadásában tavaly megjelent kötetét nemrégiben Topolyán, a Népkönyvtárban mutatták be. Ennek kapcsán, az interneten keresgélve akadtam rá egy budapesti irodalmi lapban megjelent nyilatkozatára, amelyben a következő mondatot olvastam:,, Vannak, akik azt vallják, hogy az írónak az a dolga, hogy akár minden különösebb szigor nélkül is, de rendszeresen írjon, mintegy sajátos szakmát űzve termeljen, és majd az idő szelektál, és vannak, akik az írás művészetére eleve másként tekintenek és szelektáltan is írnak.'' Így születtek meg rövid versei, a haikuk. Vagy, ahogy Szűgyi Zoltán nevezi, a pillangóhaikuk, amelyek olyan törékenyek, mint a pillangók, azaz az érintésbe belepusztulnak. Az is érdekel bennünket, a költő szerint ezek a versek hogyan tudnak ellenállni lepkegyűjtő korunknak, létezni egy olyan világban, amikor a kor embere -- legalább is a többség --mindent durván, trágárulmond ki, sért, nyomul, tipor mindenkit, s olyan pragmatikus, hogy csak az anyagiak számítanak. S olyan kor ez, amikor sokan a versolvasást luxusnak tartják?
– Az idézett mondat az írói alkatra vonatkozóan fogalmazódott meg azon kérdés kapcsán, hogy miért is írok kevesebbet, miért is szólalok meg versekben másoknál talán ritkábban. Tény, hogy szinte a kezdetektől fogva a kevesebbet írók közé tartoztam, aminek miértjét a kilencvenes évek végén versben is megfogalmaztam, és én a versben megfogalmazást nyert gondolatokat kötelező érvényűeknek tekintem magamra nézve, legalábbis a költészetre vonatkozóan: minek szólni azt / mit leírhat bárki? De az említett rövid versek, a pillangóhaikuk, illetve maguk a pillangóversek megszületésének ennél összetettebb az előtörténetük. A pillangóverseket bő másfél évtizeddel megelőzte a csendteremtés szükségességének felismerése: a lármás korszaknak / ím vége / most a csendteremtésnek / van ideje és az általam csak a csönd képeinek nevezett, egyféle csöndversek létrejötte, majd az úgy szeretnék szólni / hogy el / ne hangozzék a szó / vagy talán / már / úgy se után, a teljes elnémulást feloldó megnyilatkozás a vagyok aki vagyok-kal. Nos, ebben a teremtett csöndben formálódó megnyilatkozás idejében (mintegy 8–10 év alatt) születtek – s immár nem íródtak – voltaképpen a pillangóversek.
Hogy volt-e, s van-e létjogosultságuk itt és most? – bizonyossággal máig sem tudhatom, de a teremtett világ értelmezésében gondolkodva úgy vélem, a külső tényezők evidenciái ellenére is – van. Hisz kérdi-e, tépelődik-e a pillangó azon, hogy szeretik-e, gyönyörködnek-e benne? Ő csak van. Van. Létezik. S miután megszületett a csupasz létével is akár gyönyörködnek benne, akár agyoncsapják – sorsáról már nem ő maga dönt –, betölti e világi küldetését. A pillangóversek sincsenek tehát tekintettel a környezetükre sem a körülményekre, s nem is próbálnak semmihez sem alkalmazkodni. Nem vitatkoznak a korral – bár nem is hunynak szemet a torzulások fölött –, sem szemben állni nem akarnak, de megfelelni sem a trendeknek. Csak vannak. A maguk mivoltában. Ha úgy tetszik léteznek a maguk méltóságában.
A korunkra jellemző teljes elanyagiasodást az ember, az értelmes emberi lét végső megsemmisítéséhez vezető betegségnek, végzetes, súlyos betegségnek tartom, érzem. A mindenkori versolvasással, s általában a művészetekben való elmerüléssel pedig úgy vagyok, mint a tengerben való fürdőzéssel: ki veszít – az ember vagy a tenger – azzal, ha nem mártózik meg benne?
A közelmúltban Topolyán mutatták be legutóbbi, legújabb verseskötetét. Itthon, ahol a kilencvenes évek elejéig élt, másképp hangzanak e versek, más ez a befogadó közeg?
– A versek szerintem egyformán hangzanak mindenütt, legalábbis szeretném, ha így lenne. A befogadó közeg pedig bár kétségkívül más, de minden közeget egyének, emberek alkotnak és én az emberekhez kívánok szólni. És szándékom szerint a verseim nem személyválogatók: mindenkihez szólnak, de hogy ki hallja, vagy ki akarja meghallani őket, az nem csak rajtuk múlik.
Hogyan éli meg az anyaországi irodalmi közegetés az itthonit? Mennyireváltozóak ezek?Mennyire mozog otthonosan itthoni irodalmi jelenünkben?Hogyan lehet/lehet-e kívülmaradni az irodalmiszekértáborokon?
– Magyarországon a Szivárvány 1998-as megszűnése óta, meglehetősen elvonultan élek. A folyóiratnál és kiadónál, melynek nemcsak belső munkatársa, hanem öt éven át irodavezetője is voltam, illetve a folyóirat körül még zajlott az irodalmi élet, melybe magam is belefolytam, de azt követően csak esetenként vettem és veszek részt egy-egy találkozón, rendezvényen, s általában csak oda megyek el, ahova valamiért meghívnak. Ugyanígy vagyok az itthoni irodalmi élettel is, a vajdasági közegben csak nagy ritkán forgolódtam, forgolódom.
Az 1991 szeptemberi elmenetelem után tíz évig, míg Milošević regnált, egyáltalán nem jöttem haza.
Ezt követően voltam csak egy ízben a Kanizsai Írótáborban – Beszédes barátom meghívására az akkor még működő Szabad Formák c. internetes magánfolyóiratom bemutatása kapcsán –, néhányszor Zentán – Hajnal Jenőék Énekelt Versek Fesztiváljának, majd ugyancsak Beszédes István műhelytalálkozójának vendégeként –, az ötvenedik születésnapom alkalmából egy ünnepi esten Adán, egyszer Muzslyán a Sziveri-emléknapon és most Topolyán, úgyhogy nem is lehet teljesen tiszta rálátásom a jelenlegi itthoni közegre, és gyakorlatilag az évenkénti egy-két publikáláson kívül nem is vagyok jelen az itthoni irodalmi életben. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne követném az itteni és ottani eseményeket, különösképpen a művészetieket, s legfőként az irodalmiakat, ne vennék tudomást a dolgokról, a fel-felbukkanó új szerzőkről, a kortárs „öregek" megjelenő újabb műveiről.
A szekértáborokon való kívülmaradásról, anélkül, hogy az évtizedes kapcsolataimat felszámoltam voltam, már áttelepülésemkor döntöttem: nem csatlakoztam sehova, maradtam csak a személyes barátságoknál a magam munkájára koncentráló kívülállónak. Válaszom tehát az erre vonatkozó kérdésre: lehetséges a kívülmaradás. Persze, ez a magányosság és sok tekintetben a hátrányos helyzet felvállalásával is együtt jár.
A publikálási lehetőségek mennyiben változtak itt és ott az utóbbi időben, amikor a válság -- anyagi, erkölcsi -- mindenrerányomja bélyegét?
– Magában a publikálási lehetőségekben én nem igazán fedezem fel a a válság nyomait. Nagyjából itt is ott is megvannak – szinte kivétel nélkül mind – a régi fórumok, sőt újabbnál újabb periodikák, kiadványok jelennek meg, nem beszélve a magánkiadásokról, az internetes lehetőségekről. A tiszteletdíjak kérdése természetesen már más téma. De nem tekinthetők mérvadónak meglátásaim, hiszen magam alig publikálok. S nem is csak a ritkán éskeveset írás miatt. Egyre inkább hajlok afelé, hogy talán még leírni sem lenne fontos a dolgokat, csak végiggondolni. De végiggondolni – mindenképpen. És a lehető legátfogóbban.
Sziveri János 20 éve nincs közöttünk. barátok voltak. Hogyan látja, mennyire hiányzik a magyar és a délvidéki magyar irodalmi jelenből?
– Nekem, személy szerint: nagyon. Úgy látom viszont, a magyar és délvidéki magyar irodalmi élet számára már kevésbé. Igaz vannak műhelyek, ahol foglalkoznak Sziveri életművével, de általánosságban véve nem igazán találom hiányának jeleit az irodalmi életben sem itt, sem ott. A nevét viselő muzslyai Művészeti Színpad meglétének azonban örülök, melynek tagjai, lehetőségeikhez mérten – talán olykor azon túl is – igyekeznek tisztelettel ápolni és megőrizni Sziveri János barátom és költőtársam emlékét.
