Archie Shepp
Azt szokták mondani, hogy ezek az alkotás pillanatai, amikor a zenész megalkot valamit. Ne feledjük, a fotós is azt teszi, ugyanabban a pillanatban. És ezek a pillanatok olykor nagyon, de nagyon sokáig tartanak. S ez a jó bennük.
Újabban nem járok se hangversenyre, se jazzklubba. Hangszóróból otthon is tudok zenét hallgatni. Arról van szó, hogy olyan kegyetlenül fölhangosítják a zenét, hogy az már élvezhetetlen. Számomra legalábbis. Mert a hangmesterek, hangmérnökök hallásküszöbe, ahogy állandóan hangosodik minden, egyre magasabb lesz.
Harcsa Veronika
Egyszer, Újvidéken, a hangtechnikusok nagy összejövetelén, a Taktoson, egy kisebbfajta big band, amolyan fél nagyzenekar tagjai félkörbe álltak és Glen Miller-darabokat játszottak a megnyitón. A vájt fülű szakemberek nem tudtak hová lenni a gyönyörűségtől. Mint az összezavarodott hangyák, amikor valami megzavarja katonás rendjüket, elkezdtek összevissza szaladgálni, hogy ki csinálta a hangosítást. Mert ilyen jót még nem hallottak. Némi kivárás után a házigazdák bevallották, hogy nem volt semmiféle hangosítás. Ilyen jazzklubot szeretnék odaképzelni valami jó helyre, meg ilyen, diszkrét hangosítású hangversenyeket.
New Orleansban, attól tartok, ma már nem találkozni hajnalban hazafelé bandukoló trombitásokkal, jazznegyedét, a híres Storyville-t rég ledózerolták, aztán meg a hurrikán utáni árvíz mosta el a várost. New York 52. utcájában sincsenek már meg a régi jazzlebujok, mert azokat is ledózerolták. Mi lesz velünk?
Jewel Brown
Mi maradt meg mindebből? Storyville-ből, egész New Orleansből, a jazz szülővárosából, az 52. utcából? Az emlékezeten túl (mert az véges, meghalunk, s visszük magunkkal a sírba) az, ami írásban, fényképen, filmen, hangfölvételen megmarad. Csak annyi.
Tegyük föl, hogy ezek a fotók megmaradnak száz év elmúltával is. Mit gondolnak majd a mi korunkról a késői utódaink? Talán azt, hogy ezek boldog idők voltak, ha máshol nem, a jazz világában biztosan. Ebben bízhatunk. Meg az olyan jó szemű, megszállott, fiatal fotósokban, mint amilyen a szabadkai Molnár Edvárd.
DORMÁN László
(Részlet a kiállítás katalógusából.)
Lafayette Gilchrist
A XVI. Jazz és Improvizatív Zene Fesztivál keretében a Dobó Tihamér Képtárban megnyílt Molnár Edvárd fotóművésznek dzsessz tematikájú képeiből készült kiállítása, amelynek anyaga a szerző elmondása szerint jobbára a magyarkanizsai fesztiválon készült fotókból állt össze, de találhatunk köztük néhány olyat is, amelyek más hasonló fesztiválokon születtek. A fotók az alkotó embert és az alkotás közben megjelenő emberi érzéseket próbálják bemutatni. A kiállítást megnyitó Bicskei Zoltán beszédében kifejtette, rendkívül jó hosszú évek után újra ilyen kiváló fekete-fehér dzsesszfotó-sorozatot látni, nemcsak azért, mert a kiállított képek a lírai és a drámai világot próbálják meg összegezni, hanem azért is, mert az alkotó igyekszik eltávolodni attól a mai korra jellemző képi világtól, amelyet a megfagyott pillanatok, a hétköznapiság momentumai jellemeznek. – A fotókon nagyon sok mögöttes tartalom is megfigyelhető, ez teszi őket igazán különlegesekké. Nagyon jó végignézni a rajtuk szereplő kortárs alkotókat, hiszen megannyi életöröm, szenvedély, erőfeszítés sugárzik az arcukról. Azt hiszem, kijelenthetjük, talán mégsem volt annyira rossz az a kor, amelyben ilyen kiváló művészekkel voltunk körülvéve – mondta el Bicskei Zoltán. |
