Mess Attila (Fotó: Antal Csilla)
A szabadkai Népszínház színművésze, Mess Attila hosszú évek óta töretlen lelkesedéssel vezeti a DiáXínpad társulatát Lendván, a szlovéniai magyarság központjában. Ám mivel az ott végzett munka mára már túlnőtt a diákszínjátszáson, nemrég megalakították az Egy & Más Vándorszínházat, amelynek társulata a műkedvelő színjátszás közösségteremtő feladatát próbálja meg betölteni.
– A Titanic vízirevü című előadás Tasnádi István szövegéből született meg, aki szerint a darab alcímében megfogalmazottak értelmében ez egy vadromantikus katasztrófaszínház nem kevés zenével. A történet Alsóbelesden játszódik, egy isten háta mögötti kicsiny faluban, ahol egy sárba, iszapba ragadt régi hajót próbálnak meg kicsit helyrepofozni, mégpedig a falu polgármesterének hathatós segítségével. Azt tervezik, hogy ez a hajó majd valamilyen műsorral a fedélzetén elindul a nagyvilágba. Az egész projektumot Ritter Dénes irányítja, aki ugyan ebből a faluból származik, de hét évvel az éppen zajló események előtt úgy döntött, elmegy szerencsét próbálni Budapestre, mert úgy érezte, neki kevés mindaz, amit a falu adhat, az ingoványos talaj pedig csak visszahúzza. Hét év távollét után azonban visszatér, hogy a falubeli embereket megpróbálja valamilyen módon kimozdítani a mindennapokból, helyrehozza a hajót, elkészítsen egy revüműsort, és megpróbálja továbbéltetni a belesdi kultúrát – régi álmát váltva valóra ezáltal. A legfőbb célja azonban az, hogy ezeket az embereket kimozdítsa az állóvízből. Sokat látott emberként ugyanis kívülről igen jól rálát arra a problémára, ami az alsóbelesdieket nyomasztja, ráadásul úgy nyomasztja őket, hogy valójában nem is tudnak róla. Elhozza nekik az üzenetet, miszerint mozdulni kell, változni kell, haladni kell valamerre. Erre a hajó kiváló lehetőséget kínál, és igen erős szimbólum is egyben, olyan, mint Noé bárkája, amely várja mindazokat a lelkeket, akiknek mentésre van szükségük.
A történetnek, illetve az előadásnak véleményed szerint hol vannak a legfontosabb kapcsolódási pontjai a muravidéki magyarság életével, mindennapjaival?
– Ez egy kisváros, olyan közeg, ahol szintén felismerhető az, hogy az emberek gyakran belekényelmesednek a hétköznapi rutinba, ami körülveszi őket, és közben sivárrá, monotonná válik az életük. Szerintem rendkívül sok olyan hely van a világon, ahol csak nagyon nehezen mozdíthatók az emberek. Elsősorban ezzel állítom párhuzamba. Azért nyúltam ehhez a szöveghez, mert – bár nem gondolom, hogy a színháznak mindig csak tükröt kell tartania, véleményem szerint néha éppenséggel ablakot kell nyitnia – úgy érzem, bizonyos helyzetekben igenis szembesíteni kell az embereket a problémáikkal. Valamilyen módon ugyanazt kell tenni, amit Ritter Dénes tesz a darabban. Igaz, egyvalamit nem dönthet el helyettük ő sem, azt, hogy szükségük van-e a mentésre vagy sem. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A darabválasztás másik fontos tényezője az volt, hogy az Egy & Más Vándorszínház társulatának tagjai között nagyon sok olyan fiatal van, akik most vannak abban a korban, amikor egyetemre mennek, amikor keresik a lehetőségeket, amikor meghatározó jelentőségű döntéseket hoznak a jövőjükkel kapcsolatban.
Azok a specifikus léthelyzetek, amelyek ezeket a fiatalokat jellemzik, a rendezői koncepció szerint mennyire erőteljes kontúrokkal megrajzolva jelennek meg az előadásban?
– Rendkívül erős, sőt piszkosul erős kontúrokkal. Helyenként már maga a Tasnádi-szöveg is elképesztően nyers és szókimondó. Ráadásul mindehhez hozzájönnek még azok a sztereotípiák és azok az embertípusok, amelyeket részben Tasnádi alkotott meg, részben mi hoztunk létre, hogy valóban olyan embertípusokat jelenítsenek meg a színpadon, akikben az ember, ha éppenséggel nem is ismer magára, akkor is ráismer valakire a környezetéből. Ez tehát egy nyilvánvaló provokáció az író részéről is és részünkről is.
Tudjuk azt, hogy ez az előadást néhány évvel ezelőtt Hernyák György rendezésében nagy sikerrel játszották a szabadkai Népszínházban, ahol éppen te alakítottad a főszereplőt, Ritter Dénest. Ha összehasonlítjuk a két produkciót, mik a legfontosabb hasonlóságok és a legfontosabb eltérések közöttük?
– Amikor az ember benne van egy előadásban, és a saját figuráján keresztül próbálja meg átfuttatni annak az üzenetét, akkor nyilvánvalóan sokkal kevesebbet lát az egészből, mint akkor, amikor beül a rendezői székbe, és tizennyolc ember sorsát kell létrehoznia a színpadon, méghozzá úgy, hogy vannak köztük olyanok is, akik csupán néhány mondat erejéig vannak jelen. Van, aki el akar menni a faluból, mert kezdi kapiskálni, hogy kevés neki az, amit a falu adhat, de még nem tudja, hogyan hagyhatná itt. Van, aki csak belecsöppen ebbe az egész élethelyzetbe – ugye, a második felvonásban megjelenik Babetta Béla, a pesti maffiózó, akitől a történet szerint a főhős eltulajdonította az álma megvalósításához szükséges pénzt, de neki is megvan a maga sorsa, akárcsak a vele együtt érkező Cindynek vagy Vasilének. És még sorolhatnám. A leglényegesebb különbség tehát abban rejlik, hogy most sokkal inkább bele tudtam menni a darab mélységeibe, éppen ezért nagyon sok mindent itt értettem meg igazán, és nem akkor, amikor Szabadkán játszottuk. Nem beszélve azokról a dolgokról, amelyeket a színészekként rendelkezésemre álló emberek saját magukból, a saját élettapasztalatukból hozzátettek a történethez, akár egy-egy figura megformálásakor, akár a revüműsor kialakításakor, ami inkább az itteni szájíznek megfelelően készült el. Abban viszont nincs különbség, hogy a darab mondanivalója itt is, ott is ugyanaz.
Hogyan foglalható össze, mik voltak a darabban foglalt problémakör legfőbb pontjai, amelyekre a mostani, lendvai próbafolyamat világított rá számodra?
– Most már harmadik éve vagyok itt úgy, hogy tulajdonképpen itt élek, ezek között az emberek között. Azt tapasztalom, hogy nagyon nehéz megmozdítani az embereket, éppen ezért nagyon nehéz eljutni A-ról a B-re, de amikor mégis sikerül, akkor viszont könnyen visszakerülhet a dolog a kiindulópontra, és kezdődhet minden elölről. Ami időközben alakult ki bennem, az az, hogy ennek a három évnek a tapasztalatát is bele tudtam tenni ebbe az előadásba, tehát azt, amit én éltem meg itt, a darabbeli Ritter Déneshez hasonlóan távolról jött, kívülről érkező emberként. De Ritter Dénes nem számol azzal, hogy ő csakis katalizátorként működhet, a döntést senki helyett sem hozhatja meg. Ezzel nyilvánvalóan nekem is tisztában kell lennem. De szembesíteni kell őket a problémákkal, meg kell mondani, hogy nem egy kényelmes dobozkában kell elképzelni az életet, hiszen ha az ember feje nekikoppan a dobozka falának, és elindul a másik irányba, akkor csakhamar újra nekikoppan majd a másik falának. De ha kilépne a dobozból, akkor sokkal jobban rá tudna látni ezekre a problémákra. Az itteni emberek is hajlamosak arra, hogy beleragadjanak a dobozkájukba, amelyből egy idő után már nem is akarnak kilépni.
Mit tapasztaltál, a közösség mennyire válik nyitottá a kérdésfelvetések mögé rejtett útmutatások iránt?
– Az ember hinnie kell abban, hogy egy út járható, de nemcsak akkor, amikor már elérkezett a célhoz, hanem az elején is. Az emberek ugyanis általában nem hisznek abban, hogy az út, amelyen elindulhatnak, valóban jó lehet számukra. Amikor minden rendben van, amikor nem kell a sorok mögött beszélni, akkor az ember nagyon könnyen belekényelmesedik a helyzetébe, és ezzel a hitét is elveszíti. Illetve már nem is gondolkodik a hit kérdéséről. Nem indul el új utakon, vagy ha mégis, akkor csak óvatos lépéseket tesz, majd inkább mégis visszaáll ugyanarra a biztos pontra.
A KÜLDETÉSTUDATRÓL
Nálad hogyan működik, illetve milyen motivációból történik meg az új utakon való kezdeti lépések megtétele?
– Azt egészen biztos, hogy nem szeretem a monotonitást, ahogyan azt sem, amikor állandóan ismétlődő helyzetek állnak elő, amikor ugyanazok az emberek ugyanazokban a helyzetekben ugyanazokról a dolgokról beszélnek. Amikor nem ülik körbe azt a bizonyos tüzet, hanem csupán távolról nézik, onnan mondanak véleményt, gyakran már nem is saját tapasztalatokra, hanem csupán silány megfigyelésekre hagyatkozva. Ha ráadásul mindeközben folyton csak magyarázkodnak, állandóan meg akarják magyarázni, hogy valamit miért nem tudnak megtenni, valami miért nem jó számukra, az engem szinte megőrjít. Onnantól kezdve mindig az kezd motoszkálni az agyamban, legyen szó akár színházi előadásokról, akár irodalmi esetekről, akár iskolai foglalkozásokról, hogy megpróbáljam valamiféleképpen felkavarni az állóvizet.
Az új iránti vágy, a monotonitásból való kitörni akarás mennyire volt meghatározó tényező számodra akkor, amikor úgy döntöttél, felvállalsz egy közösségépítő szerepet itt, a muravidéki magyarság központjában?
– Annak idején egy egyszerű meghívással kezdődött ez az egész. Eleinte csupán egy izgalmas kalandot jelentett számomra. Aztán, amikor ideköltöztem, és elkezdtem ezek között az emberek között élni, teljesen átalakult bennem ez a dolog, sokkal fontosabbá vált számomra. A kezdetekkor az volt a célunk, hogy legalább ezen a téren elindítsunk valamit. Hiszen azt mindannyian tudjuk, hogy a műkedvelő színjátszás hihetetlen erőket tud megmozgatni, ezért közösséget is képes építeni. De mindaddig, amíg nincs meg az a katalizátor, ami ezt a folyamatot elindítja, addig az energiák stagnálnak, várják a lehetőséget, de nem mozdulnak maguktól. Ma már bátran kijelenthetjük, hogy fokozatosan kialakult itt egy olyan csapat, amelynek a tagjai rendkívül fontosnak tartják, hogy egymás felé forduljanak, és most már egyre inkább felismerik, hogyan kell tenni a közösségért. Sőt valóban tesznek is érte.
Kívülről is szemmel látható eredményként könyvelhető el, hogy a DiáXínpadból létrejött az Egy & Más Vándorszínház.
– Igen, ugyanis hat év után ebben az előadásban történt meg először az, hogy az egykori műkedvelő színjátszók újra bekapcsolódtak a munkába, esetenként akár tizenöt-húsz éves kihagyás után is. A DiáXínpad annak idején azért jött létre, hogy a muravidéki magyarságot egyszer csak újra belehúzza a színházi közegbe. A fiatalok körbejárták nemcsak az itteni közösséget, hanem elvitték a hírét a távolabbi régiókba is, és elindult egy folyamat. A vándorszínház létrejötte valóban óriási eredmény, ám egy pillanatra sem szabad elégedetten hátradőlni, haladni kell tovább. A folytatáshoz nyilvánvalóan komoly támogatásra, hathatós segítségre lesz majd szükség, amit a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet eddig is maximálisan megadott nekünk. Az intézettel próbáljuk fenntartani a folytonosságot is, hiszen a nyolcadik és kilencedik osztályos diákokkal már egészen komoly munkafolyamatokon vagyunk túl. Az azonban egyelőre még bizonytalan, hogy ezek a fiatalok hol és hogyan képzelik majd el az életüket. Bízom benne, hogy azok, akik itt maradnak, tovább tudják majd vinni mindezt, és be tudják majd vonni a következő generációkat is ebbe a tevékenységbe.
És a te szempontodból hogyan tovább? Ez a kétlakiság mennyire tekinthető hosszú távon fenntartható állapotnak?
– Alapvetően színművész vagyok. Mivel a szerződésem a szabadkai Népszínházhoz köt, igyekszem a színházban is maximálisan teljesíteni. Ám amennyiben a színházi munkáim megengedik, úgy érzem, mindig tudom majd kezelni ezt a kétlakiságot, egészen addig, amíg bírom energiával. A két dolog ugyanis nagyon jól kiegészíti egymást, hiszen gyakran előfordul, hogy egyik helyen annyira feltöltődök, hogy azt az energiát bele tudom helyezni a másik helyen végzett munkámba. Ha tehát ezt az állapotot fenn tudom tartani, akkor egyértelműen folytatni tudjuk az itt megkezdett munkát, ha pedig nem, akkor majd hozunk ide új, érdekes embereket, akik újabb lendületet tudnak adni az ügynek. A lényeg az, hogy folyamatosan szivárogjon át a kultúra az egyik térségből a másikba.
