Ha valakinek a munkáját díjjal jutalmazzák, az mindig valamiféle visszatekintésre, összegzésre készteti nemcsak őt magát, hanem a környezetét is. Ha valakinek az egész munkásságát ismerik el, az még inkább. Még akkor is, ha az illető sokkal szívesebben tekint előre, az előtte álló feladatokra koncentrálva, ahogyan Fodor István, a zentai Történelmi Levéltár igazgatója, akit szerteágazó munkásságáért a nemrég megtartott 33. Csongrád Megyei Levéltári Napok rendezvénysorozata keretében Oltvai Ferenc-díjjal tüntettek ki.
A nívós szakmai elismerés átadásakor elhangzott méltatásban a vajdasági levéltárosok nagykövetének nevezték szakembert, aki saját elmondása szerint személyesen is ismerte a díj névadóját, aminek ténye még inkább növeli számára az elismerés értékét, akárcsak az, hogy azt éppen a kollégái ítélték neki oda. A díj jelentőségének taglalása helyett azonban lapunknak nyilatkozva sokkal szívesebben beszélt a munkáról, a tanácskozás eredményeiről, illetve a ’44–45-ös események feltárására vonatkozó legfőbb feladatokról.
Fodor István
Az előretekintő
– A zentai Történelmi Levéltár és a Csongrád Megyei Levéltár évtizedek óta szoros együttműködésben áll egymással, ám az utóbbi években sikerült még szorosabbá fűzni a szálakat a két intézmény között – magyarázza Fodor, majd így folytatja: – A tavalyi évben tartottunk egy nagyszabású tanácskozást a ’44–45-ös vajdasági események kapcsán itt, Zentán, Impériumváltás a Vajdaságban címmel. Akkor nagyon aktuális volt ez a téma, ugyanis a két államelnök, Sólyom László és Boris Tadić nem sokkal korábban állapodott meg arról, hogy magyar–szerb vegyes bizottságot hoznak létre ezeknek az eseményeknek a feltárására. A megállapodás után alig egy héttel tartottuk meg a tanácskozást, amelynek egyébként igen nagy visszhangja is volt. A minap, a Csongrád Megyei Levéltári Napok keretében Szegeden megtartottuk ennek a konferenciának a második részét is, amelynek fő témája a razzia volt. Bizonyos körökből éles kritikákat kaptunk emiatt, mondván, elég lenne már az önmarcangolásból és egyebekből. De természetesen a tanácskozásunknak korántsem ez volt a célja, hanem sokkal inkább az, hogy példát mutassunk saját magunknak itt, Szerbiában arra vonatkozóan, hogy a razziával kapcsolatban megtörténtekhez hasonló módon a ’44-es eseményeket is fel kellene tárni.
Mik a mostani magyarországi tanácskozás konklúziói?
– A magyarországi tanácskozást az ottaniakból is kettős érzéseket váltott ki, attól függően, ki milyen politikai beállítottságú, illetve érintett-e személyesen is a razziával kapcsolatos ügyekben. Viszont úgy tűnt, a nagy többség értette, hogy mi a valós célunk ezzel a tanácskozással. Mivel magam vezettem az ülést, a végén készítettem egy mérlegszerű összefoglalót a résztvevők számára, amelyben az egyik oldalon felsoroltam azt, mi mindent csináltunk meg a razziával kapcsolatban, a másikon pedig azt, mi mindent csináltunk meg a ’44–45-ös eseményekkel kapcsolatban. Mondanom sem kell, a második rész teljesen üres maradt. Ebből világosan látszott, mi a dolgunk: el kell végeznünk ugyanazokat a feladatokat, amiket a razzia kapcsán már megtettünk. De ahhoz, hogy hozzá tudjunk fogni a munkához, meg kellett tenni ezt a diplomáciai gesztust annak érdekében, hogy megfelelő mederbe tudjuk terelni annak a majdani vegyes bizottságnak a munkáját is, amely ezekkel az ügyekkel fog foglalkozni.
Mi az oka annak, hogy bár már jóval korábban ígéretet tettek rá, még mindig nem alakult meg ez a vegyes bizottság?
– Az emberi gyarlóság. Az, hogy mindenki próbálja takargatni a saját szennyesét. Ha valaki olyan pozícióban van, amelyben ezt megteheti, akkor értelemszerűen meg is teszi. Nem véletlen, hogy hatvan évig sikerült elhúzni azt, hogy ne legyen kutatható ez a téma. Legendákat szőttek az akkor keletkezett levéltári anyag köré, sőt azt is mondták róla, nem is létezik. Aztán amikor a politikai akarat is megszületett, kiderült, mégis létezik az anyag, bizony mindent leírtak: a följelentéseket, az ítélkezéseket és egyebeket is. A kivégzőosztagok napi jelentéseket is küldtek a különböző központoknak, és ez az iratanyag meg is van a Vajdasági Levéltárban. Abban a pillanatban, amikor a két elnök kezet fogott, a Vajdasági Levéltárban azonnal hozzáférhetővé tették az iratok egy részét a kutatók számára, aminek köszönhetően hatalmas adatbázis készül a kivégzettekről.
Milyen fő irányvonalak mentén haladhat majd tovább ez a kutatás?
– Az eseményeket legelőször fel kell tárni, dokumentálni kell, ami a levéltárosok feladata. Amikor ők elvégezték a munkájukat, akkor jöhet a kategorizálás, az adatok értékelése stb. Az első lépés tehát az lenne, hogy lehetővé tegyék azt, hogy valóban gondtalanul lehessen kutatni ezt az anyagot, amin természetesen nemcsak a megfelelő politikai légkört értem, hanem a munka elvégzéséhez szükséges anyagi feltételek biztosítását is.
Mit tapasztal, mennyire nyitottak az intézmények arra, hogy hozzáférhetővé tegyék ezeket az anyagokat a kutatók számára?
– Nem mindenütt egyformán. De ahogyan említettem, a Vajdasági Levéltárban most már megvan rá nyitottság, ami azért jó, mert az az iratanyag a leglényegesebb, ami náluk található. Mi itt Zentán akár már tíz évvel ezelőtt is kiadtuk ezeket az adatokat. Talán még mindig vezetőfüggő az egyes intézményeknek az egész témához való viszonyulása, de újra csak a politikai akaratot kell hangsúlyoznom, hiszen amennyiben a fölsőbb hatalom úgy akarja, hogy tegyék a kutatók számára hozzáférhetővé ezeket az anyagokat, akkor az intézményvezetőknek nincs mit tenniük.
A visszatekintő
Az Oltvai Ferenc-díjat szerteágazó tevékenységéért kapta meg, aminek fő állomásait nyilván lehetetlen lenne néhány mondatban összefoglalni. Mégis milyen főbb motivációs tényezők vezérlik ezt a tevékenységet?
– Nem tudom pontosan megfogalmazni, néha úgy érzem, talán valaki vezérel engem, mert arra vonatkozóan, hogy mikor milyen kutatási témával foglalkozzak, soha nem voltak előre eltökélt szándékaim. Az is nagyon érdekes történet például, ehhez a kutatáshoz hogyan fogtunk hozzá: a Csongrád Megyei Levéltár néhány évvel ezelőtt új igazgatót kapott, egy lengyel fiatalembert, aki Magyarországra jött tanulni, aztán ott ragadt. Megemlítettem neki, hogy az utóbbi időben valahogy lanyhultak a kapcsolataink, amire ő nem szólt semmit, csak mosolygott. Majd egy hónappal később két munkatársával megérkezett a zentai levéltárba, és elmondta, szerinte milyen jó lenne, ha itt, Zentán megtartanánk a már említett tanácskozást. Megkérdeztem, mit vár tőlem, elmondta, megcsináltam. Így indult tehát el ez az egész, most pedig már kitartok e mellett a téma mellett. Mindezt annak alátámasztásaképpen mondtam el, hogy általában nincsenek életre szóló nagy elképzeléseim, inkább annak vagyok a híve, hogy oldjuk meg a felmerülő problémákat. Persze megtörténhet, hogy a problémamegoldás akár egy évtizedig is elhúzódik – mint például a zentai levéltár raktárproblémája, amit húsz év után sikerült megoldani –, de ha valamire ráállok, akkor azt előbb-utóbb sikerül megoldani. Legalábbis eddig még mindig így történt. Minden valószínűség szerint a háborús áldozatok kutatása sem csupán a nyugdíjazásomig tartó téma lesz számomra, hiszen addig már csak három és fél év van hátra, hanem életre szóló, ugyanis annyi a munka, hogy ha megérem Oltvai Feri bácsi korát, a majdnem százat, akkor is lesz elegendő elfoglaltságom ennek a kutatásával.
Abban viszont, úgy érzem, igenis van tudatosság, hogy nagyon sokat tesz a kapcsolatok építéséért, az együttműködés elősegítéséért…
– Valószínűleg ebben is fontos szerepe van bizonyos velem született tulajdonságoknak, hiszen már egészen fiatalon is ifjúsági vezető voltam a falumban, Fölsőhegyen. Megtetszett a szerep – bevallom én ezt is, ha kell… Ráadásul mások is elfogadták azt, hogy már egészen fiatalon vezetői szerepbe csöppentem, ami azután végigkísérte az egész életemet. Annak idején egy falusi iskolában kezdtem el tanítani, majd néhány év után Zentára kerültem, ahol – kimondom, úgy, ahogy volt – gimnáziumi igazgatót csináltak belőlem, ami igen furcsa állapotot eredményezett, hiszen a legelismertebb és legelőkelőbb tanáraimnak lettem az igazgatója. Később aztán levéltár-igazgató lettem. Persze, nyilvánvalóan van ebben némi tudatos vállalás is, amit valószínűleg a kollégák is felismertek, sőt éppen ezért folyamatosan próbáltak ösztönözni is arra, hogy folytassam a munkát. De el kell mondanom, mára már odáig jutott a zentai levéltár, hogy ha például Prágában valakinek Kotorban vagy Szarajevóban van elintéznivalója, akkor hozzánk fordul segítségért. Valószínűleg ezért is akasztották rám a levéltárosok nagykövete megtisztelő címet a laudációban, amikor átvettem az Oltvai Ferenc-díjat.
Érintőlegesen említette a pályafutásának néhány fontos momentumát. Ha a jelen perspektívájából tekint vissza, mi az a fordulópont, amit mindenképpen kiemelne?
– Az iskolából annak idején nem önszántamból jöttem el. Rendkívül furcsa helyzetet teremtettek körülöttem, amelyben egyebek mellett még nacionalistának is megbélyegeztek – most már szabad róla beszélni, hiszen elmúlt a húsz év, amennyi titoktartást fogadtattak velem. Amikor a gimnáziumi igazgatóságom után ide kerültem a levéltárba, a kezdeti időszakban mindig azt néztem, hogyan tudnék innen a lehető leggyorsabban kikerülni. Ez volt az a rendkívül meghatározó sorsfordító esemény az életemben, amit akkor nagyon nehezen viseltem el, hiszen a tanítás, illetve a gyerekek jelentették számomra az életet. A gyerekektől azonban a mai napig nem szakadtam el, hiszen lassan negyven éve fordítok tankönyveket, sőt nemrég, amikor tehettem, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban is tanítottam. Viszont ma már, ennyi idő elteltével egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a sorsom. Lehet, hogy talán kezdek kicsit fatalista lenni, vagy egyszerűen csak hívő, de úgy érzem, valaki vigyáz rám, valaki irányítja a sorsomat. Nekem pedig nincs más dolgom, mint az, hogy felvegyem a kesztyűt, amit a sors elém vet. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy itt, a levéltárban sokkal többet tudtam tenni a közösségünkért, mint amennyit az iskolában tehettem volna.
Azt mondja, mind a mai napig foglalkoztatják a diákok, a tanítás. Mi az, amit át szeretne adni, amire Ön szerint szükségük lenne a fiataloknak?
– Azt szeretném átadni, amire a társadalom nem tanítja meg őket. Az egyik ilyen dolog a kitartó munka. Az, hogy amit az ember elhatároz, azt valósítsa meg, még akkor is, ha kicsit kellemetlen, ha lesznek, akik nem fogják szeretni emiatt, mert ha így tesz, a végén – ahogy a példám is mutatja – még az elismerések sem maradnak el. A másik fontos dolog a hit. Hinni kell abban, hogy az ember meg tudja csinálni, meg fogja csinálni azt, amit szeretne. Persze mindehhez nagyon sokat kell tanulni, hiszen ha nincs hozzá se képesítésük, se tudásuk, akkor hiába szívósak, hiába kitartók, nem érhetik el a céljaikat.
Hogyan látja, a huszonegyedik század felgyorsult világában mi lehet az elsődleges szerepük a levéltáraknak, illetve hol helyezhető el ebben magának a levéltárosnak a személye?
– Nem nagyon szeretem ezt a sok modern hablatyolást az internetről, az elektronikus iratokról meg egyebekről. Véleményem szerint ugyanis a két dolgot, tehát az elektronikus és a hagyományos iratkezelést külön kell választani. Az információt ugyanis még ma is hagyományosan kezeljük: leírjuk. Levéltárra tehát szükség van. Amikor már nem írjuk le, akkor is szükség lesz egy bizonyos helyre, egy óriásszerverre, ahol az információkat összegyűjtik. Általában ott szoktak az emberek tévedni, hogy összekeverik a kettőt, és megpróbálják összemosni a klasszikus és az elektronikus levéltár fogalmát. Jómagam továbbra is azt tartom, hogy a dokumentum az, amit legalább egy oldalon leírnak, majd aláírják és lepecsételik. Egy digitális dokumentumba akár egy közepesen képzett középiskolás diák is bele tud menni, módosítani tud rajta, ami mondjuk akár már egy egyszerű adásvételi szerződés esetében is komoly következményekkel járhat. Tehát a levéltár szerepét a hitelességben, a megbízhatóságban látom. Vélhetően előbb-utóbb kevesebb lesz majd a papír, ami nem is baj, hiszen az, ami nem időtálló, ami nem történelmi anyag, az csak menjen az elektronikus levéltárakba, akár az internetre is, de a történeti értékű dokumentumokat a jövőben is mindenképpen hiteles formájukban kell őrizni, amire kétségkívül a hagyományos levéltárak a legalkalmasabbak. Bízom tehát abban, hogy a jövőben is szükség lesz jól működő levéltárakra és magasan képzett levéltárosokra is.
