A testem a katakomba mélyén maradt.
A temérdek felhő körülem végre eltakarodott. Újra csak hozzád indulok, Egyetlen, még ha csípőmet már az első garádicsfokon kificamítod is; ahogyan az Atyák küzdöttek az angyallal, birkózom veled. Ahogyan idebenn, úgy odafenn.
Boldogan fekszem hanyatt a Földfeletti alatt, a ragyogó Csillagot bámulom, miközben te a Folyóban a habot. A génspirál csigalépcsőjén végigvibrál a tiszta érzés és gondolat. Csírák szökkennek az Égbe, belőlem hajtasz ki, körbeszőnek hajtásaid, testem a talaj, benne a mag te vagy. Szelíd humuszként elomlok alattad, angyali türelmem kivár – talán messze még a virágzás, talán egy újabb Élet során érik csak majd be a gyümölcs. De biztos vagyok magamban. Ahogyan tebenned, óh, én Egyetlenem, egészen nem lehetek. Édentől keletre az egyetlen dadogó bizonyosság csupán én magam vagyok. Nélkülem semmi vagy, még ha a minden is – mért rettegek hát olykor, hogy elveszítelek?
Testben szunnyadó, lélekben Égre zuhanó csillag vagyok magam is. Fényedet tőlem nyered, mint ahogyan az enyémet én is tetőled. A számtalan tükör között magunk vagyunk a Fény. De amint lehunyom szememet, eltűnsz. És eltűnök magam is. Itt, a katakomba kanyargó sötét mélyén – a se(h)olból a se(h)olba – csak a semmi, csupán a káprázat egzisztál, fantomfájdalmam mégis elemészt, ha hagyom. Ha hagyod. Ozirisz atya Ízisz anya nélkül nem csupán egy fél mindenség, hanem maga a semmi. Sohaországban, Sehol szigetén. Kettőjük öleléséből viszont az Égen végül felragyog, a valós létre nyitja kíváncsi szemét Hórusz.
Ím, alattunk a Föld, felettünk az Ég – bennünk a garádicssor. Közöttünk csak az Éden káprázattól megtisztult éteri levegője vibrál. Ébredésünk csőpostáján az üzenet körkörösen zuhan alá, s végül
dombvidéken át
rád kacsintja szárnyait
ég és föld között
