A magyar tudomány ünnepe alkalmából nemrég Zentán megrendezett Egyén és közösség című nemzetközi interdiszciplináris társadalomtudományi konferencián a neves budapesti kulturális antropológus, politológus, a politikatudomány kandidátusa, A. Gergely András Egyéniségkutatás és a lokalitás értelmezhetősége címmel tartott előadást, amelyet a városlakó mint közösségi idegen, a szomszédság mint a társasság feltétele és a közösség mint önálló entitássá, személyiséggé való válás képességeinek fogalmai határoltak körül. Az előadás fő momentumairól, a konferencia konklúzióiról és a tudomány helyzetéről beszélgettünk.
A. Gergely András (Fotó: Halasi Mónika)
Hogyan foglalhatók össze Ön szerint az Egyén és közösség című konferencia legfontosabb konklúziói, legfőbb tanulságai?
– Minden konferencia arra való, hogy kérdéseket vessen fel. Az előadások jól tükrözték a mindenkori egyén kiszolgáltatottságát, azt a szigetre vetettséget, amit a kisebbségi helyzet és a sorsközösség vagy a sorstudat mutat. Van az egyén, egy fehér pont, és van körülötte egy nyüzsgő, sokpólusú társadalom. Ezek mindig mindenhol kölcsönviszonyban állnak egymással. Ha erről a kölcsönviszonyról azt tudjuk mondani, az jó, az egészséges, az fejleszti a jövőt, a jövendő nemzedékek indulásának vagy felkészítésének szándékával, akkor ezáltal értelemszerűn az egyén és a közösség viszonyáról is mondunk valamit.
A konferencia keretében portrék, életutak, sorsok hihetetlen sokágú, sok konfliktussal terhelt tömegét hallgattuk végig. Ha minden közösség minden egyedét volna alázatunk és szorgalmunk külön-külön, a maga egyedi értékében megőrizni, akkor valószínűleg mindezt úgy tehetnénk meg, hogy a jelenkor közös gondolkodása számára, illetve az utókor számára is olyan portrékat és élethelyzeteket mutathatnánk fel, amelyeket valamiféle mintáknak lehetne tekinteni, gyakorlatilag az újra megfontolások, újraértékelések, újrarendszerezések egy nagyon komplex feladatát kínálva fel ezáltal. Mindebből annyit lehet tanulni, amennyit egy tudós közösség alázata, szorgalma, kitartó kutakodása – egyéniségekben és személyiségvonásokban – megközelíthet egy adott élő, kortárs világból, illetve egy múltbéli világból, amely a kortárs szerepkörét hagyja ránk a kulturális örökségben, a szellemi örökségben és a tájegységi vagy kapcsolati örökségben. Ezeket továbbvinni, további kérdésekkel gyarapítani, majd azokat megpróbálni megválaszolni már egy következő nemzedék feladata lehet. Az egyén és a közösség viszonya tehát a primitív társadalmaktól kezdve a legkomplexebb amerikai szuperdemokráciáig feltehető kérdésként. Bizonyos belső világokban, lokális terekben az, hogy mi a közösség, az egyén szerepeként fogalmazható meg, mert a közösség képes visszaigazolni, hitelesíteni az egyént emberségében, létében, stratégiáiban, döntéseiben, erkölcseiben, illetve normák, alázatos harcos vagy kényszermegoldások szempontjából is, szóval ha tényleg közösségről van szó, a szó legmélyebb értelmében, akkor mindig visszaigazolható az, hogy a közösség alkotóeleme az egyén, és ha a közösséget nem egyének alkotják, akkor az a közösség csak egy fals, hamis komplexum lesz, tömeg, amelyben nem számít az egyén szerepe.
A kérdésfelvetések fontosságát hangsúlyozza, előadásában Ön is egy fontos kérdésre kereste a választ: Van-e stabil garanciája a köznek, közösnek, közhasznúnak, össznépi harmóniának vagy univerzális egybehangzásoknak, s ha van, miért hiányzik ez egyre jobban?
– A kérdés ilyen módon való megfogalmazása a tudomány felelősségére hívja fel a figyelmet, arra a felelősségre, amelyet a tudomány olykor hajlamos feledni. A természettudományok egy része, a gazdaságtudomány, a nemzetközi kapcsolatok és más hasonló tudásterületek például leginkább az érvényesülési vagy a hatékonysági stratégiákra fókuszálnak. Az a legfontosabb számukra, miből termelhető a legnagyobb haszon, mi a legpraktikusabb, a leggyorsabb, a leglátványosabb. Ez azonban a közösségek szempontjából nem lehet mérce. Az élő emberek közössége számára mindennapos kérdés: Közösség vagyunk-e még egyáltalán? Kisebbségi sorshelyzetben még fontosabb kérdés: Egységként vagyunk-e még kisebbség? Vajon az egység nem onnan vétetett-e, ahonnan számunkra ezt adták, vagy ahonnan köteleztek rá bennünket? A nagy társadalom, a nagy állam, a nagy szerveződések megbonthatatlan egységét szolgáljuk, azt teljesítjük be. Vitatkozhatnánk azon, vajon az egység nem a másságok tömegéből áll-e. Én azt mondom, hogy igen. Egységet feltételezni, programként kitűzni, célként megnevezni lehet ugyan, de a megvalósulás módjában mindig az egyéni részvételi hajlandóság a legfontosabb, és persze az interaktivitás, annak az elfogadni tudása, hogy a másik másképp akarja, annak a tudomásul vétele, hogy a másik másságának számomra természetesnek kell lennie, ugyanis én is más vagyok az ő számára, és így vagyunk mi ketten egyek. Ha sokan vagyunk, akkor így vagyunk sokan akár egyek, akár sokfélék, de ez a sokféleség nem akadály. Amikor a közre rákérdezünk, akkor véleményem szerint mindig fontos megfogalmaznunk, kiket érint ez a bizonyos köz. A politikai tolvajnyelvben például a közösség – a nemzet közössége, a párt közössége, a politikai akaratok közössége – olyan hamis tartományokat képes felépíteni, olyan hamis államot, hamis demokráciát, hamis szerveződési módokat, amelyek annak köszönhetően, hogy hamis volt a premissza, hamis volt a kiindulási pont, beledőlnek a saját reménytelenségükbe. Ha folyamatosan azt hisszük, azt reméljük – márpedig hinnünk, remélnünk kell –, hogy lehetséges közösséget alkotni, akkor annak úgy van igazán értelme, ha rákérdezünk, miből is áll a közösség, tehát folyamatosan definiálni kell, folyamatosan körül kell határolni, mit akarunk, miért, kikkel együtt, kikkel szemben. Kölcsönhatásokat fogadunk el, amelyek nem az ellenség behatásai, nem a reménytelenség jelei, nem a széthúzás bizonyságai, hanem annak feltételei, hogy napról napra elhihessük, mindez létezik. Amint megpróbálunk valamit vitathatatlanul létezővé nyilvánítani – amit a politikusok elég gyakran megtesznek, de létezik ilyen például az írók, zenészek, képzőművészek által konstruált univerzumban is –, akkor már elfelejtünk rákérdezni arra, az honnan kezdődik, és meddig tart. Vajon én már a közösség vagyok-e? Ha valamire nemet mondok, ha valamiben megalkuszom, ha valamilyen erkölcsi normát át akarok adni a következő nemzedéknek, ha tudást kínálok valakinek, aki erre nem kíváncsi, akkor vajon hol vannak a saját határaim? Ő még az én közösségem része-e, vagy neki már van egy saját közössége, aminek én vagyok idegen? Tehát folyamatosan érzékelnünk kell a határainkat, amiket nem a szögesdrótok, a gépfegyverek vagy a földrajzi objektumok mentén kell elgondolni, hanem az átjárhatóság szempontjából, úgy, mint egy ablakot, ahol voltaképpen van fizikai határ, de az átláthatóság biztosítja számunkra, hogy tudjuk, mi történik mögötte.
A tudományok, a társadalomtudományok terén ma mennyire egyeztethetők össze, vagy éppenséggel milyen mértékben különböztethetők el egymástól az egyéni és a közösségi szempontok, egyáltalán milyennek látja ma a tudományok, ezen belül a társadalomtudományok helyzetét?
–A kulturális antropológiai gondolkodásmód egyénekből, élményközelségből, a megismerés belülről érvényesnek tekintett mivoltából indul ki, ismerve persze az ezt körülvevő körülményeket, feltételeket, térbeliséget, időbeliséget. A tudományok jelentős része valamiféle pragmatikus, praktikus elvet követ. Az embertudományok, a társadalomtudományok az én véleményem szerint nem számolhatnak ezzel a praktikussággal. Persze, jó lenne, ha bedobnánk egy húszfillérest, és a gép kidobná nekünk a magyarázatot. De ezek az emberközeli megismerési módok és az emberközeli belátási módok nem arra irányulnak, hogy holnap már választ tudjunk adni egy-egy kérdésre. Lehet ugyan a tudományok hasznáról beszélni, de ha emberről van szó – akinek meg kellene érteni a sajátságosságát, a másságát, a történetét, a hitét, az érzelmeit, a gondolatait, illetve ezt összefüggésbe kellene hozni a környezetével, a környezete további környezetével, akár egészen az univerzumig –, akkor ott nemcsak ez a kérdés, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e belátni egy ember univerzumának – az ember mint totalitás lehetőségeinek – minden szempontját. Ha sok ilyen embert veszünk górcső alá, sok ilyen emberről gyűjtünk mintázatokat, példákat, akkor valamivel több esélyünk van arra, hogy azt mondhassuk, már tudunk valamit. A társadalmi szerepükből kifolyólag a tudományok irányába szigorú elvárásokat támasztanak arra vonatkozóan, hogy termeljenek eredményeket. Az embertudományoknál ezt az elvárást nagyon nehéz pragmatikus elvekké változtatni. Ami a tudományt elválasztja például a politikától, az az, hogy a tudománynak nem kellene direkt módon befolyást gyakorolnia a társadalomra, mert nincs meg hozzá a felelőssége. Nem kérhető számon rajta például az, miért mondta, hogy a csoportlélektani megismerések segítenek bennünket, miközben kiderült, hogy a csoportlélektan csak arra jó, hogy a katonai pszichológia praktikusan felhasználja arra, miként lehet manipulálni katonai csoportokat, vagy hogyan lehet katonai csoportokkal manipulálni a megszállható társadalmakat. Ebben az értelemben tehát a tudományok felelőssége nemcsak abból a szempontból fontos, hogy mire hasznosítják azokat, hanem abból a szempontból is, hogy ha mindezt társadalmi kontroll alatt tudjuk tartani, akkor az érdemi haszonnal jár a társadalom számára is. De ha a társadalom azt mondja, hogy ezt vagy azt majd a tudósok megmondják, ezt vagy azt a politikusok jobban tudják, akkor elveszíthetjük az énmeghatározásunk egyik fontos momentumát. Ugyanis az, hogy ki vagyok én, részben attól függ, kik a többiek, akik engem körülvesznek. Tehát a tömegeknek is rendelkezniük kellene egy ilyesfajta szereptudattal. Mit határozhatnak meg? Meddig terjed a belátóképességük? Lehet-e mondjuk azt feltételezni, hogy ha odamegyek egy emberhez egy mikrofonnal vagy egy kérdőívvel, akkor ő majd nekem a fontosat, az igazat, a mindannyiunk érdekét szolgálót fogja mondani? Nem lehet. De mivel a tudománynak ki kell termelnie az eredményeket, termel ebből egy olyan eredményt, amelyek értelmében – ha ezt megszorozza ezerhatszáztizenhéttel – azt mondhatja, az egész Kárpát-medencei kisebbséget leképezte. Pedig dehogy képezte le. A tudományoknak tehát önmagukon belül is vannak megismerési, feltárási, megnevezési, reprezentálási problémáik, és egy ilyen konferencián például – amikor édes mindegy, hogy mi az ürügy, egyén és közösség viszonya, vagy bármi más – pontosan ezekről a reprezentációkról van szó. Milyen olvasatokat tudunk gyártani arról, hogy mi az ember? Milyen olvasatokat formálhatunk meg arról, mi az ember feladata, milyen az ember és a közösség viszonya? Egyáltalán mi az ember? Szép régi kérdés, amire számos esetben megadták már a választ, ráadásul viszonylagos egyértelműséggel, de állandóan újra át kell gondolkodnunk, vajon mi még az az ember vagyunk-e, akit mondjuk Arisztotelész meghatározott, vagy a Biblia kinyilvánított. Ezt a szerepkört a tudományoknak is folyamatosan fel kell vállalniuk, mert az ember is ezáltal tudja magát megismerni és gazdagabban látni.
