Száraz, hideg verejték önti el sápadt homlokomat a véget sohse elérni nem akaró, éhes éjszakában. Sívó homok tölti meg cserepes ajkaim hajszálrepedéseit, s permetez alá a szájamból lassanként, ahogy némán vicsorítva a csempének támaszkodok, mint hervadó nyírfaág a kőkerítésnek. Száraz szemem csikorgása apránként elnyomja a bárból átszivárgó zenét. Girhes testem össze-összerándul, s homokkal kevert száraz agyagföldet öklendez a mocskos és repedezett mosdóba.
A szellemi szféra immár csendes háttérmuzsika csupán. Valami olyasmi, amelyen túljutottam, beteljesítettem, elfeledhetek, zavaros álmaim vergődésében köszön csak vissza időnként. A lélek került a középpontba – a Hármasság Harmóniája valamiért mindig is csak vágyálom maradt számomra, nem tudom, miért, Ördög, Isten, mondjátok meg, miért?!… –, a lelkem került most a középpontba, s én az éhhalált választom a lélek makulátlanságának oltárán.
Hosszú-hosszú ideje már csak a Hold… csupán a Hold hűvös kölcsönfénye melenget éngemet, véle növekszem és fogyok, növekszem és fogyok, közben meggörbít a vágy, a soha ki sem mondott, nemhogy be is teljesült vágy; sóvárgásomban kaparom és harapom ki magamat, mint csúf lepke dohos gubójából, a végét sohse elérni nem akaró, éhes éjszakába, a hűvös, számomra mégis olyannyira drága holdfénybe, hogy aztán minden kakaskukorékra még sokkalta éhesebben térjek vissza önmagam tápláló éjcsendjébe. Készen akarok állni minden pillanatban az Angyal trombitaszavára, még ha ezredeken át is döfköd még kegyetlenül szívemben az önként vállalt éhség szálkás karója. Mert a káprázattest is követeli ám a magáét, óh, el sem tudjátok képzelni, mennyire követeli!…
Tart még az émelygő szédület, mégis konokul felegyenesedek, képtelen vagyok már elviselni a mosdó piszkos látványát. Csak egy pillantás… lássátok hát!… ez itt szemben az arcom!… Egy végtelen, nehéz pillanatra elönt a düh és az öngyűlölet, de aztán lassan leengedem ütésre emelt öklömet… Hátat fordítok, és a lepergett festékű ajtón át dacosan kilépek a bódító vérszagot árasztó éjszakába.
