(a téli napfordulóra)
Egy szívfájdítón végtelen pillanatra már-már azt hittem, elengedted a kezemet, Anya, s míg az imént még kart karba fűzve, kacagón sétáltunk a hófellegtől terhes téléjszaka kopogó utcáinak hosszán, most a hidegarany ragyogásban hirtelen talajt, gyökeret vesztve emelkedek a sziporkázó ég felé, horgonyt vesztett, tétova léghajó, cél nélkül, elviselhetetlen könnyűségben, kósza téli szelek szeszélyére hagyatva. Az Ég ugyan egyre közelebb, s a csalóka árnyékvilág egyre távolodik mögöttem – örülnöm kéne talán, ebben a közegben mindjárt könnyebben lélekzem, a földi vegetáció kemény tövisei helyett csodás álmaim bársonypárnái vesznek körül. Mindez bizonyos. De ettől a könnyűségtől a számban megkeseredik a levegő; már régóta tudom: nem kell a mennyország sem nélküled.
És egyébként is: kit a Pokol magából kiköpött, szívesen elidőzne még itt a földi purgatóriumban, mielőtt továbbemelkedne… Tudom, te tanítottál repülni, Anya, de nem készültem még fel egészen. Hadd melegedjek még egy kicsit szereteted puha fészkében, csak egy napot, egy órát adj még, Édes! Csak amíg a mutató lassan átbillen a következő félkör mezejére, annyit… Egyetlen apró örökkévalóságot.
Holnap hajnaltól minden áldott reggel egy picivel többet harap ki a nappal az éjszakából, s napról napra eggyel kevesebb jégtű borítja vacogó testemet. Ez a Nap, melyet a tenyereden tartasz, most csak egy fényes jégkristály, de holnaptól belső tüze újra felolvasztja e fagyott világot, a most még jégvirágos, félhomályos ablakaidon át ismét megpillanthatsz teljes égi valómban, itt, a Földfeletti alatt. Addig a néhány percig még ne add fel, legyen addig elég szerelmi zálogul kisujjam érintése kisujjadon… A zúzmara rácsai között is látnod, eme pici érintésen keresztül is érezned kell és sohasem szabad elfelejtened: mint Holdnak a Nap vagyok, ölelő testvéred, szeretőd, sugaraimmal melengetlek, míg a Világ. Egyetlenem.
A leghosszabb éjszakán, a legsötétebb órában ólomsúlyú perc a legutolsó. Ritkul már a lég és közel a legmagasabb toronyfelhő csúcsa, amikor odalentről még meghallom a harangszót. Visszapillantok, mire Ő felnéz. Arcán pajkos mosoly tűnik át, tekintetével, majd kezével is megragad. Vadul, szinte kétségbeesetten ölel. Szeme sarkában aprócska szivárvány. Maradj még, kérlel némán. Maradj. Örökre.
Egészen mezítláb s csaknem vak vagyok idelenn. Csupán homályosan érzékelem én ezt a világot. De te úgy vezetsz kézen fogva éles és hideg üvegcseréppel felszórt ösvényein, mint Beatrice a Költőjét odaát. Puha talpam nem érez fájdalmat, falnak nem ütközöm immár sohasem.
Ahogy a mutató átfordul, bőrömön parányi cseppé, majd leheletnyi forró párává lényegül át az első jégtű.
