„»Ideadod őket egy kicsit?« – kérdezem, amikor egy gombot szolgálatkészen kinyit már, de a melltartó akadályoz még, erre hivatkozik is, »különben se nagyok...«. »De aranyosak« – mondom. Később: »Mindig csak ezt« – mondja, mert a kezem, a szám mindig a jobb mellére téved. »A másikat hanyagolod?« – ez a játék a későbbiekben többször megismétlődik... Aztán észreveszem, hogy a szoknyája felcsúszott, valószínűleg akaratlanul, a fészkelődéstől, s valahogy a kezem is félig véletlenül téved a térdére, előbb még kicsit korainak gondolom ezt, de mivel nincs akadály, csak a fekete harisnyanadrág, azon keresztül érezhetem csak sovány combjait, ahogy készségesen utat engednek, a szeméremajkait, az átszivárgó nedvességet, a feneke kicsit kevesellt, kettős gömbölyűségét, s a testén átviharzó ritmusról is érzem, hogy eléri a csúcspontot... Közben benn a tévét nézik, többször megkérdezik, nem fázunk-e, nem, dehogy, mondom, nagyon jól érzem magam...”
Vajon elég bátor lehet-e az író, a költő, az ember, hogy papírra ontsa az elmúlt szerelmet? Hogy kiírja magából a fájdalmat – azzal a kockázattal, hogy esetleg azután még sokkal jobban fog majd sajogni a még be sem gyógyult seb... Magam minden egyes alkalommal tollat ragadtam, habozás nélkül, mivel nem is nagyon volt választásom. (Valahol most is éppen ezt teszem, amikor látszólag Varga Zoltán posztumusz kiadott (ál)naplójáról írok...) És egy biztos: történjék bárhogyan, mindenesetre átlényegül, s talán meg is szépül ez a „fájdalom”. Hiszen – amennyiben nem hazudtunk magunknak és a másiknak – a Kedves ezentúl már mindörökké ott él bennünk, a lényeg sohasem veszhet el, soha többé. Nincs elmúlt szerelem, ha igaz... Vezessenek az ösvények bármerre, a szerelmünk a kikötő, amelyben bármikor horgonyt vethetünk. A lelki szférában minden bizonnyal. S én így teszek. Ám legyen újabb „fájdalom” az ára... És ha a Kedves immár végleg elveszett, eme földi dimenzió számára legalábbis mindenképp, s kegyeletsértésnek tűnhet a „meztelen visszaemlékezés”, mint Varga esetében? (Minden egyes mondat egy majdani tragédiát vetít előre az Utónaplóban.) Erre ő imigyen felel: „...ő nem illethet semmiért szemrehányással, (...) mindenki más számára lehet csak halott.”
Az Utónapló Mártáról igazán megérdemelne egy szaftos pert, mint Nabokov Lolitája vagy Burroughs Meztelen ebédje. Ne keressen senki iróniát a szavaim mögött, egészen komolyan és jóindulatból kívánnám eme „reklámot” a kötetnek, melynek egyetlen „hibája” szerintem a kurtasága. Varga könnyed stílusának köszönhetően – mely látszólag csupán a felszínen kapirgál – könnyedén falhatóak lennének a száz oldalak, így ez a nyolcvankettő csupán egyetlen estés röpke élményt jelentett számomra. S persze aztán a pornográfia vádját amúgy is elejtenék, mivel első olvasásra ugyan úgy tűnik, mondataiban a testiség az egyeduralkodó, ám valójában szinte minden a lelki szférában játszódik le.
Az olvasónak elsősorban a szánalom és a nevetségesség démonait kell leküzdenie, hogy eljusson arra a szintre, ahol a maga mélységében tudja értékelni a művet. A hároméves kora óta fizikailag fogyatékos, tolószékhez kötött, egész életében a szüleitől függő, negyvenes író találkozása a nála tizenöt évvel fiatalabb, idegileg labilis, rajongásában talán megtévedt vagy éppenséggel minden előítélettől mentes, vidéki lánnyal... A napló – akárcsak a szereplők – folyamatosan felveti: mi a normális? mi a torz? mi megengedhető? minek van értelme?... S közben a test és a lélek természetesen „teszi a dolgát”, nem törődik az ész vészkiáltásaival. Mert nem ember az, aki képes egy életen keresztül a hideg logikára hallgatni, s elfojtani mindent, ami ennek ellentmond! A szerelem beteljesül. (Testileg is – amennyire ez mindössze három mozgatható ujj és a tökéletesen funkcionáló száj segítségével elképzelhető.) Beteljesül, nem törődve az egészet rosszallással figyelő (olykor meg is szóló) családdal, a szerelmesekben (elsősorban csak az íróban) felmerülő észérvekkel – nem törődve semmivel és senkivel. Hiszen Varga időközben így érzi: „...annyira boldog vagyok, olyan nevetségesen, hülyén boldog, amilyen, sohasem hittem, hogy valaha is lehetek.” Hát szabad ilyesmit meggátolniuk észérveknek?!...
Azt már az olvasó belátására és lelkére bízom, szánalmasnak, nevetségesnek vagy meghatónak látja ezt a külső szem számára bizonyára mégis „torz” kapcsolatot. (Kétségkívül mindhárom érzés kerülget bennünket olvasás közben.) Hogy a negyvenedik évén is túl járó férfi olyan kamaszosan érez és viselkedik – büszkén, mégis szemérmesen; hogy folyamatosan megkérdezi a nőt az aktusok után: „Jó volt?”... Hogy bujkálniuk kell a szülők elől... Hogy nem lehet egyetlen igazán intim közös percük – s hogy valójában mégis mindegyik percük az. S itt dől meg végleg a pornográfia vádja: a szeretők a lélek birodalmába vonulnak vissza – még ha időközben az ajkak és a nyelv éppen a szeméremajkak között keresgélvén a csiklón hangolják finomra a szerelem kecses hangszerét, akkor is... A külvilág megszűnik.
Akarhatta-e Varga Zoltán, hogy majd valakik olvassák a halála után „ezeket az egyáltalán nem elolvasásra szánt sorokat”? Lehetnek-e egyáltalán ilyen sorai egy írónak?... Elképzelhető-e, hogy tényleg csupán „az önterápia elidegenítő szándéka” vezette? (József Attila valóban nem szánta a „nagyközönségnek” a Szabad ötletek jegyzékét? Kafka miért a Barátnak adta át az írásait megsemmisítésre? Mért nem égették el maguk a „telefirkált papírokat”?)
Talán egy rövid idézet az Utónapló elejéről némiképp megvilágítja ezt a problémát: „»Te mindent meg akarsz írni?« – kérdezte erre tréfásan. »Én mindent« – mondom, aztán magyarázom, hogy ha közvetlenül nem is, de közvetve igen, illetve egyelőre nem tudhatom, hogyan lesz ebből irodalom...” S lám, a hagyaték kezelésével megbízott Barát ebben az esetben is tudta... mindannyiunk megelégedésére.
